Cs. Szabó Sándor „A királyság kapuja” című regénye élő példája annak, miképp lehet a magyar történelem egy válóságos, emlékezetes pillanatát nem csak hitelesen, de magával ragadóan, jelenidejűvé tenni. Már a könyv borítója is feszültséget, drámai szépséget sugall: a lángoló várfalak, a Duna hullámain ringó csatahajók és a sűrű égbolt egyszerre mutatják a végvári küzdelem monumentalitását és a személyes sorsok tragikumát.

A történet középpontjában az 1521-es Nándorfehérvár ostrom áll – ez a végvári világ utolsó, sorsfordító védelmi kísérlete, amely mára a magyar kollektív emlékezet egyik szimbolikus csúcspontja lett. Cs. Szabó Sándor nem pusztán a hadiesemények precíz rekonstruálására törekszik, hanem élő, lélegző emberekként ábrázolja a hősöket és a névtelen védőket egyaránt. A regény olvasása közben szinte lehetetlen kívülállónak maradni: minden oldalon érezhető a szereplők reménytelensége, eltökéltsége, vágyai és hite, amelyekkel emberfeletti erővel állnak helyt a hatalmas túlerő árnyékában.

A „Királyság kapuja” mellett szól még, hogy elkerüli a száraz, krónikaszerű elbeszéléseket. Ehelyett minden szereplőnek saját hangot, múltat, vágyakat és félelmeket ad. Oláh Balázs és Móré Mihály által vezetett védők sorsa összeforr a várral – és bár az ostromművek dübörgése, az égő falak recsegése állandó háttérzaj, a döntő mozzanatok mindig emberi léptékűek maradnak. Nem felejtjük el a katonák otthagyott családját, a város polgárainak bizonytalanságát, vagy az egyszerű végvári vitézek hitbeli, hazafias tétovázását sem.

A cselekmény mélyén mindvégig ott húzódik a történelmi reflexió: a főúri széthúzás, a királyi udvar tétovasága, a szertefoszlott remények és a megkésett segítség is részei annak a bonyolult hálónak, ami végül a vár elestéhez vezet. Cs. Szabó Sándor érzékletesen mutat rá arra, mennyire egyszerre kicsinyesek, és végzetesek tudnak lenni emberi döntéseink a történelem nagy sorsfordulóiban.

Különösen szuggesztívvé teszi a művet az a szenvedélyes, hiteles nyelvezet, amelyben a kort idéző, de mégsem modoros megszólalás magával ragadja a mai olvasót is. Olvasás közben az ember érzi a kőfalak hűvös tapintását, hallja a harangok hangját, látja a lezúduló ostromgépeket – és közben mindvégig ott motoszkál benne a kérdés: vajon mi mit tettünk volna ebben a sorsdöntő helyzetben? A „Királyság kapuja” nem csak elmeséli, de újra átélhetővé teszi a múltat – és ezzel segít megérteni, miért olyan fontos megőrizni a történelmi örökségünket.       

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik az érthető, izgalmas történelmi regényeket, és kíváncsiak arra, milyen emberi sorsok, érzelmek és döntések bújnak meg a hősi tettek mögött. A „Királyság kapuja” oldalain. A könyvben együtt jelenik meg a történelem ereje és az emberek szabadságvágya: miközben az országért folyó harcot követjük, minden szereplőnek saját belső küzdelmét is láthatjuk — ahogy megpróbálnak helytállni és dönteni a sorsukról.

 Itt tudod megvásárolni.

Innét meg a többi könyvét tudod beszerezni.

Egy zárt, laboratóriumi precizitással működő Városban indul útjára az „EGO, ami túlélt engem” története – egy olyan világban, ahol az egyéniség szabályozott keretek közé szorul, és a munkahelyi szerepek szinte ráégnek mindennapjainkra. Az interjúban megtudhatjuk, hogyan született meg ez az összetett, mégis ismerős rendszer, és felfedezzük, milyen inspirációk vezették az írót a társadalmi normák ábrázolásához. A folytatásban a főhős Myra már nem csupán önmagát keresve sodródik, hanem a város és a szimuláció mögötti igazságot kutatja, miközben egészen új narratív és szerkezeti megoldásokkal találkozhatunk, akciódúsabb, sodróbb ritmusban és új karakterekkel gazdagítva az univerzumot.

Az EGO, ami túlélt engem első részében a Város szinte laboratóriumi körülmények között működik, ahol minden egyéniség szabályozott. Hogyan dolgoztad ki ezt a zárt, mégis összetett társadalmi rendszert, és volt-e valóságos társadalmi modell, ami inspirált?

Még csak társadalmi modellben sem kell gondolkodni ahhoz, hogy ehhez hasonlót láthassunk magunk körül. A történet születésének idején évek óta dolgoztam már olyan zárt és szabályozott nagyvállalati környezetben, amilyenhez hasonló szervezeti kultúrával valószínűleg sokan találkoztak már.

Ilyen közegben a szerepek és a felelősségi körök erősen definiáltak. Mindenki az adott keretrendszeren belül mozoghat és az évek alatt a saját, „civil” személyiségére mondhatni ráég a munkahelyi szerepe, mint a megdermedt viasz. Ez keményen hangozhat, de úgy érzem, tömeges jelenség – csak annyira természetesnek vesszük már, hogy bele sem gondolunk igazán.  

 A második kötetben a főhős már nem csak a saját identitását, hanem a Város és a Szimuláció mögötti igazságot is kutatja. Milyen új szerkezeti vagy elbeszélői megoldásokat próbáltál ki a folytatásban, amit az első részben még nem alkalmaztál?

Ebből a szempontból nem sok változás történt az első kötethez képest. Megmaradt az E/1-ben történő elbeszélés, továbbra is Myra szemszögéből mutatva be a világot és az újonnan feltáruló igazságokat. Az első részben többször is felbukkanó visszaemlékezések helyett ezúttal azonban nem csak pusztán felidézi főhősünk a korábbi életek eseményeit, hanem egy különleges megoldásnak köszönhetően vissza is lép a múltjába, vállalkozó szellemű társainak kíséretében.

Összeségében elmondható, hogy az első kötet hangulatfestő, hosszasan felvezető leírásaihoz képest egy sodróbb ritmusú, igencsak akciódús folytatásra és számos új karakter megjelenésére számíthat az olvasó.

Többször nyilatkoztad, hogy számodra az írás egyfajta önismereti utazás. Volt olyan karakter vagy történet, amely során magadról is új dolgokat fedeztél fel? Ha igen, mit tanultál ezekből a folyamatokból?

Igen, méghozzá Ewtham karaktere volt az, aki hosszabb és mélyebb utazásra „invitált” annál, mintsem azt hittem volna. Magamat is megleptem azzal, ahogyan a kapcsolatom alakult ezzel a szereplővel. Mivel egyes szám első személyben íródott a történet, ezért az olvasóim a legtöbbször úgy gondolják, hogy Myra az alteregóm. Való igaz, hogy Myra számos saját gondolatomat és véleményemet kinyilatkoztatja, de valójában mindig is Ewtham volt az én szócsövem, és idővel még inkább azzá vált.

A kettejükhöz való viszonyulásom kapcsán ráébredtem, hogy egy kicsit talán mindig is szerettem volna olyan lenni, mint Myra: magabiztos, lehengerlő, és olyasvalaki, aki mindig tud valami igazán ütőset mondani. Ehelyett sokkal inkább Ewthamhez hasonló vagyok, és ahogy a történet előrehaladtával egyre több betekintést engedek a lelkének titkaiba, úgy értettem meg jobban saját magamat is.

Az olvasóid gyakran kiemelik, hogy a prózád líraisága különleges atmoszférát teremt. Tudatosan építed be a költői képeket, vagy ezek az írás közben születnek meg? Van olyan költő vagy szerző, aki hatott erre a stílusodra?

A történet jellegzetes helyszíneit szinte fénykép – vagy festményszerűen látom magam előtt és igyekszem minél érzékletesebben átadni azt az atmoszférát, amiben az események zajlanak, és ami a karakterek formálódására nap mint nap kihat. Vagyis mondhatjuk, hogy teljesen tudatosan szeretném szavakkal lefesteni azt, amit a képzeletbeli festővásznomon látok a Városra, a Szimulációra vagy a Város határain túli tájakra gondolva. Ez adta a népszerű, helyszín bemutató videók ötletét is, melyeken a könyvből olvasok fel idézeteket, miközben a néző előtt kirajzolódnak az egyes helyszínek, tájak, épületek.

Az atmoszféra teremtésben Dmitry Glukhovsky posztapokaliptikus világrendeket bemutató írásai gyakorolták rám a legnagyobb hatást.

A karaktereid gyakran sodródnak a társadalmi elvárások és a személyes vágyaik között. Szerinted mennyire lehet ma hitelesen ábrázolni ezt a feszültséget, és mennyire támaszkodsz saját tapasztalataidra ezek megjelenítésénél?

Bár bizonyos szempontból manapság jóval inkább megadatik az egyén szabadsága, mintsem korábbi történelmi korok során, mindez továbbra is csak részben teljesül és a saját megítélésem szerint romló tendenciát is mutat. Mit értek ez alatt?

Noha a választás szabadságának illúziója a nyugati világban és kultúrában elméletileg adott számunkra, és mindenkinek lehetősége van akár a skála egészen szélsőséges értékei felé is elmozdulni a saját életvitelét és preferenciáit tekintve, valójában a nyomás továbbra is rendkívül erős arra vonatkozóan, hogy bizonyos, társadalmilag magasabbra értékelt normák mentén éljük az életünket. Közhelynek tűnhet, de a világunk egyre materialistább, és ezzel párhuzamosan egyre inkább el vannak fojtva a kreatív, alkotó, teremtő, gyógyító energiák. Ráadásul a szórakozásunkat szolgáló online tartalmak algoritmusa is inkább minket formál, mintsem fordítva – vagyis az óriási információ dömpingben és zajban előre adott az, hogy mi kell, hogy elérjen, foglalkoztasson minket és a tetszésünket, vagy egyéb reakcióinkat váltsa ki.

Az egyre gyorsuló hétköznapok, az egyre növekvő zaj, az egyre nagyobb hasznosságra való törekvés, és a rengeteg készen kapott, instant megoldás mellett nagyon nehéz időt, teret és lehetőséget találni az igazán elmélyült önismereti utazásra. Pedig ez volna az, ami segít megismerni és megérteni a személyes vágyainkat. És ezeket nem csak, hogy megismerni, de érvényre juttatni sem könnyű. De kellő odafigyeléssel és tudatossággal soha nem lehetetlen!

A könyveidben gyakran jelennek meg vizuális motívumok – színek, fények, terek –, amelyek szinte filmszerűen elevenednek meg. Képzeltél már el bármelyik művedből adaptációt, akár filmet, akár színházi előadást? Ha igen, milyen rendezővel vagy alkotóval dolgoznál szívesen együtt?

Természetesen rengeteget álmodoztam már ilyesmiről, ahogy valószínűleg sok szerzőnek a vágya ez. A főszereplőim már kaptak is arcot, és egy grafikusművésznek köszönhetően megelevenedtek, néhány jelentős helyszínnel együtt. Ezt látni óriási inspiráció, ami által még közelebb érzem magamhoz a karaktereket és még erősebben foglalkoztat az, hogy elmesélhessem a történetüket.

A könyvek hosszát tekintve leginkább sorozatként tudnám elképzelni a képernyőn a Város és a Szimuláció megjelenítését. Olyan rendezővel dolgoznék együtt szívesen, aki nyitott volna az én gondolataimra is, tekintve, hogy meglehetősen konkrét képek vannak a fejemben az atmoszférát illetően. Mondhatni filmszerűen látom magam előtt a történetet a kezdetektől fogva – legyen szó akár a szereplők megjelenéséről, akár a Város vagy a Szimuláció atmoszférájáról, illetve az uralkodó színvilágról, enteriőrről, hangulatokról. Hiszem, hogy az EGO sorozat világa egyfajta konkrét életszemlélet, és bízom benne, hogy egy nap az olvasási élményen túl a képernyőn látva is megtapasztalhatják ezt a történet kedvelői.

Luca könyveit az alábbi linken tudjátok megvásárolni. Ne feledjétek el használni az OLVASOLAMPAS kuponkódot, hogy a vásárlásotok végösszegéből további 10% kedvezményt kapjatok.

...és ezekn a platformonkon tudjátok őt követni:

Moly.hu

Facebook

Az írás egyszerre felfedezés és utazás – nemcsak a történetek világában, hanem saját magunk benső rétegeiben is. Vannak pillanatok, amikor a szereplők túlnőnek a papíron, és úgy érezzük: talán ők formálnak minket, nem pedig mi őket. A múlt kutatása kaput nyit idegen korok mindennapjaihoz, szokásaihoz és érzelmeihez, miközben a jelen kérdéseire is választ ad. Most pedig interjúmat olvashatjátok Schmöltz Margittal, a Botticelli szerelmei szerzőjével 

Volt valaha olyan történelmi nőalak vagy sors, akivel írás közben annyira azonosultál, hogy elbizonytalanodtál: te írsz róla, vagy ő ír rólad?

A regény fikciós műfaj. Tehát, elméletileg sohasem valódi embereket ábrázol. Ez még történelmi regények esetében is igaz, bármennyire törekszem a hitelességre. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy elég, ha Vitéz János nem arra fordította a fejét, ha bármelyik Béla király nem úgy húzta el a szája szélét, vagy Fruzsina királyné nem éppen akkor tette mellre gyermekét, ahogy én a regényeimben leírtam!

A regények tele vannak hazugságokkal, hemzseg bennük. Mégis igazat mondanak! Sokan úgy gondolják, hogy valami akkor lesz igaz, ha szóról szóra elmeséljük. Szerintem pedig akkor, ha szívvel és hittel meséljük! Az igazság akkor bújik elő, ha a lelkemet kifordítom, felvágom a mellkasomat és szívem az asztalra teszem, hadd dobogjon. És akkor már nem is kérdés, hogy kiről is írok valójában, vagyis miről. Hitelesen csak a saját érzéseimet, gondolataimat tudom közvetíteni. Azt, amit megéltem, vagy annyit, de annyit tanultam és gondolkodtam róla, hogy megértettem, mélyére láttam. Magamról írok, de én egy vagyok a milliónyi ember közül, tudatában annak, hogy semmivel sem vagyok különlegesebb, mint bárki más. Viszont tisztában vagyok azzal a csodával is, hogy mind különlegesek és egyediek vagyunk. Az én történetem bármelyikünk története. És bárki története - legyen az apáca a reneszánszkori Esztergomban, vagy nemes lány a tatárjárás idején - az én történetemmé válhat.

Ha választanod kellene egy kort, ahol igazán szívesen élnél – akár csak egy napra –, melyik lenne az, és milyen szerepben próbálnád ki magad?

A jövőbe szeretnék ellátogatni. Az idő természete, iránya és megfoghatatlansága egyre jobban foglalkoztat. Regényeimben a múltat mutatom meg. Valójában a történetmeséléskor rengeteg plusz munkát ad, hogy utánajárjak, mi, hogyan történt akkoriban. A tárgyak, ételek, szokások, szertartások, gyógyítási módok, de még a szülés és a székelés módjai is változtak koronként. De ami a múltban történt, megismerhető. Ha nem is teljes valójában, mégis tudhatunk róla. Naponta barangolok a múltban, mostanában például a tizenhatodik században. A jövő azonban más terep. Ott annyi út, annyi lehetséges perspektíva nyílik. A szerep pedig, amit választanék éppen ezért talán nem is meghatározható pontosan. A mai szakmák, titulusok és szerepek nagy része régen nem is létezett. Ma már nincsen például “éjjeli edények őre”, ami az ezerötszázas években fontos pozíció volt a királyi udvarban.  Szóval, ha szerepet válaszhatnék, az nagyon hasonló lenne mostani helyzetemhez: egy nő, aki békében éli az életét, nem fenyegeti veszély és döntéseket hozhat saját sorsáról. Hogy ez a karakter a jövőben éppen a vulkánokban olvasztaná fel a korábbi évszázadokban felhalmozott műanyagot, vagy közlekedésre alkalmas csukákat lovagolna, esetleg tölgyfákat venne rá, hogy törzsükben otthonokat formáljanak az embereknek - az már teljesen mindegy.

Mi az a tudományos adat vagy archív részlet, amibe belebotlottál kutatás közben, amin máig mosolyogsz vagy meglepődtél, de végül mégsem került bele egyik regényedbe sem?

Nálam az írás alapja a kutatás. Többek között azért is fogtam regényírásba, mert annyi rejtett kultúrtörténeti kincset találtam, annyi érdekességet az orvoslás történetében, hogy sajnáltam volna, ha mások ezekről nem szereznek tudomást. Íróként vadászom a ma már szokatlan eljárásokra, mint például a lóvér felhasználása élelmiszertartalékként, vagy a múmiapor fogyasztása gyógyszerként. Amit még sosem használtam fel, pedig szerintem érdekes, annak az esztergomi levéltárban akadtam a nyomára. A huszadik század elején léteztek kerékpározást oktató iskolák, ahol tanárok segítségével sajátíthatták el ezt a bonyolult tudományt a jelentkezők. És miért nem került ez a részlet egy regényembe sem? Egyszerűen azért, mert más korokról írok. Különben minden apróságot lejegyzek, gyűjtök, ami gazdagíthat egy regényt: különös tekintetet, érdekes növényeket, állatokat, foglalkozásokat, régi szerszámokat, szavakat…

Van-e olyan hétköznapi tárgy a táskádban vagy az íróasztalodon, amitől, ha elveszne, egyszerűen nem tudnál alkotni?

Nem különösebben kötődöm tárgyakhoz. A lakberendezés, a környezetem fontos számomra, de könnyen lecserélek a tárgyaim közül bármit. Talán a könyveimhez ragaszkodom a legjobban, de azok is beszerezhetők máshonnan, szóval hiányuk nem akadályozna az alkotásban. Az alkotás nálam nem mágia, hókuszpókusz, hanem egy létállapot. Egy olyan tevékenység, amelyre van időm, és lesz időm, mert szeretek vele foglalkozni. Hívő ember vagyok, de nem amulettek, kövek és egyéb csecsebecsék bűverejében hiszek, hanem abban, hogy a teremtés képessége velünk született. Okkal kapjuk tehetségünket, és felelősséggel kell vele bánnunk. A gyakorlatban pedig ez úgy néz ki, hogy hajnalban felkelek, és írok, délután hazaérek és a regényen töröm a fejem, hétvégente is a jeleneteket babrálom, a szereplőim és a helyszínek után kutatok. A szabadságom alatt is írok, és általában bárhol, ahol lehetőségem adódik rá.

Ha most írnál magadról egy fiktív karakterportrét, milyen egyetlen, kitalált tulajdonságot adnál hozzá, amit a való életben soha nem vállalnál?

Szent Benedekről úgy tartják, szimultán tudott a távoli, máshol lévő dolgokról. A távérzékelésnek ez a képessége személyekről, helyekről nagyon érdekes, de egyben terhes is lehet. Amikor erről olvastam, rögtön felruháztam ezzel a “szupererővel” az egyik szereplőmet a Botticelli szerelmei című könyvemben. Viszont a való életben valószínűleg több fájdalmat, mint hasznot hoz az ilyesmi.

Melyik az a középkori szakma vagy mindennapi tevékenység, amit szerinted a mai ember is szívesen bevezetne újra az életébe, ha tudná, mi mindent adott a közösségnek akkoriban?

A legtöbb kézzel készített tárgy - legyen az bútor, konyhai eszköz, ruha, vagy akár egy ház - a középkorban közösségi munkával készült. Senki sem boldogult egyedül, a család, a közösség összefogott, hogy megteremtsék a mindennapi lét feltételeit. Bármit jó közösen készíteni, de ha egyet ki kéne emelnem, akkor az a hímzés lenne. A közösen hímzett miseruhák, terítők, alkalmi viseletek rengeteg türelmet igényeltek, és a hosszú-hosszú öltögetés során biztosan volt idő beszélgetni, egymásra figyelni.

A  „Botticelli szerelmei” regényben négy különböző nő életútját szövöd össze Esztergom pezsgő reneszánsz világában. Volt-e olyan karakter vagy történelmi motívum, amelynek utánanézve egészen új nézőpontot kaptál arról, hogy mit jelent „szeretni” a reneszánszban – és mi volt ez?

A regény tervezésekor arra törekedtem, hogy valami újat, szokatlant  mutassak az olvasóknak. Nem csupán négy különböző nézőpontot, négy egészen eltérő női főhőst választottam, de arra is külön gondot fordítottam, hogy jellemükben hogyan tükröződjenek a Botticelli által megfestett erények. A négy nő, négy erényt szimbolizál, így szeretetük, viselkedésük is eszerint alakul. Szeretni, élni sokféleképpen lehet. Egy-egy erény mutathatja a jó oldalát, de árnyékot is vethet. A bölcsesség erényére sokan vágyunk, de könnyen átcsap okoskodásba. Az igazságosság is jól hangzik, amíg nem másokat ítélünk kéretlenül. Az erő is lehet védelmező, de akár támadó jellegű is.

Szóval a nézőpontokat tudatosan formáltam, hogy arról meséljenek, amiről én szeretném: hogy mennyire mások vagyunk, és hogy többnyire csak a saját igazunkat látjuk.

Mi az a visszajelzés, amit ezeknek a könyveknek az olvasóitól kaptál (akár privát üzenetben, akár egy olvasótalálkozón), ami valóban mélyen megérintett vagy új szempontot adott a saját írói látásmódodhoz?

Minden olvasói visszajelzés mélyen megérint. Már azt nagy megtiszteltetésnek gondolom, hogy valaki kézbe veszi a könyvemet, és velem tart. Órákat, napokat szán arra, hogy “engem hallgasson”. Ez a kitüntető figyelem újra és újra meglep. Az is érdekes számomra, hogy minden olvasó saját magát, a saját érdeklődési körét, életét látja meg a soraimban. Mindenki ahhoz tud kapcsolódni, amit ő maga is ismer. Van, aki a rovarok szakértője, más a helyszínt ismeri, akad, aki a hímzésről, a hitvilágról tud többet. Vagy éppen ugyanúgy megcsalták, cserben hagyták, elárulták, ölelték, megvédték, mint valamelyik hősömet.

Én mesélek, de gondolataimat az olvasók gondolják tovább. Én mutatok valamit - és ők látják. Az első olvasói visszajelzések tudatosították bennem, hogy a szöveg, megjelenés után, már nem csak az enyém, hanem mindannyiunkké. Ez íróként arra ösztönöz, hogy a tökéletesre törekedjek. És ez a tökéletes nem azt jelenti, hogy hiba nélkül való, hanem azt, hogy én teljes szívemet és tudásomat beletettem.

Ha kedvet kaptatok, hogy elolvassátok regényeit az alábbi linken könnyen eléritek.

Ha pedig szeretnétek nyomon követni tevékenységeit, itt bátran megtehetitek:

Személyes weboldal

Facebook

Moly.hu

Gabriella Eld sötét és mágikus fantasyvilágai a magyar folklór mélyéből táplálkoznak, miközben saját, markáns szabályrendszerük szerint lélegeznek. A Félhold Társaság testamentuma és a Holt szemek és színarany nem csupán történetek, hanem gondosan felépített világok, ahol a babonák hétköznapi valósággá válnak. Az írónővel a világépítésről, karakteralkotásról és az ösztönös írás mögött rejlő fegyelmezett alkotói folyamatról beszélgettünk.

A Félhold Társaság testamentuma a magyar fantasy hagyományokhoz képest is különleges világot teremt. Milyen kutatási vagy világépítési folyamat előzte meg a regény megírását, és volt-e olyan történelmi vagy kortárs esemény, amely közvetlenül inspirált?

Minden finomkodás és túlzás nélkül rengeteg világépítési folyamat előzte meg a megírást. Először is összegyűjtöttem egy szekéraljnyi babonát, babonás mondást, amelyet ismerek. Például azokat, amiket napi szinten emlegetünk, de lehet, észre se vesszük őket (pl. lekopogom), úgy beleivódtak már a hétköznapokba. Emellett nagyon érdekel a magyar nyelv maga, így belemerültem a nyelvrokonaink kutatásába, ami újabb érdekes babonákhoz és hitvallásokhoz vezetett. Óriási inspirációt merítettem a Hanti-Manszijszki terület babonáiból. Az írás alatt bibliám lett Krúdy Álmoskönyve, Varga János Babonák könyve című műve és egy ponton Schmidt Éva munkássága is.

Létező események nem inspiráltak, ez a fantasy szépsége számomra, viszont a világépítési munkálatok egy 4-es metróéval vetekedtek. :D

A Holt szemek és színarany sötét, babonákkal átszőtt környezetében a karakterek motivációi gyakran a túlélés és a múlt titkainak feltárása körül forognak. Hogyan alakítottad ki a főszereplők erkölcsi dilemmáit, és mennyire hagytad, hogy a történet írás közben önálló irányt vegyen?

Szeretem, amikor a történetnek el lehet engedni a kezét és csak írni érzésből, azonban sem a Holt szemek, sem a Félhold nem ilyen regények. A világnak kemény szabályai vannak így ahhoz, hogy végig logikus maradjak, és a hű a "mágiarendszeréhez", egy percig se csaponghattam. A fegyelmezett munka nehéz volt az intuitív írással töltött évek alatt a Bagolyváros sorozat közben, azonban mindenképpen sok új dolgot tanított.

Ha a történet maga és a sztoriszálak kidolgozása szigorú munka is volt, a karakteralkotás abszolút szabad. Nekem mindig a karakterek a legérdekesebbek, így szívemet-lelkemet beleraktam mindnyájukba. Nem a sztorihoz írom őket, sőt, sokszor önálló egyénekként léteznek a fejemben, hát csak beleollóztam a karaktereiket a történetbe.

A Holt szemek és színarany világában a babonák és a természetfeletti elemek szinte hétköznapi realitásként jelennek meg. Milyen folklórból vagy személyes élményből merítettél, amikor ezeket a motívumokat a regénybe szőtted?

Lásd, az első pontban :D

"Vidéken" felnőni is hatalmas áldás volt ilyen szempontból, hisz ragadtak rám a babonák, szólások, közmondások, legendák, olykor rémtörténetek, amiknek jó hasznát vettem a regény világának megalkotásánál.

A regényeidben gyakran jelennek meg kívülálló, a társadalom peremén mozgó női karakterek. Tudatosan keresed ezeket a nézőpontokat, vagy az alkotói folyamat során formálódnak így a szereplőid?

Ez egy középkori fantasy, ahol tartom magam a világ szigorú szabályaihoz, de azért teremtek magamnak kiskapukat is. Ha olyan nőkről írnék, akik ebben a világban jól élnek, vagy társadalmilag elfogadott szerepet töltenek be, akkor olyan hölgyekről írnék, akik főznek, mosnak, takarítanak és halomra szülik a gyerekeket. Igyekszem olyan karaktereket megformálni, akikkel tudok azonosulni, tudom őket szeretni, így egy percig sem terveztem elnyomott nőket helyezni főbb szerepekbe. Szeretem Sutan, Taexas és Ioanna önállóságát, a saját maguknak (vérrel-verítékkel) kitaposott utakat és a különbséget, amit teremtenek ebben a furcsa világban.

A Félhold Társaság testamentuma és a Holt szemek és színarany is sötét, komplex világokat mutat be, de más-más hangulattal és tematikával. Mennyire szoktál előre tervezni a regényeid szerkezetét, és mennyi teret hagysz a spontaneitásnak az írás során?

Ezek grammra kimért sztorik. Az elején nagy vonalakban tudom csak, mit szeretnék kihozni belőle, egy kezdő - és egy végpontot határozok csak meg. A negyedénél már tudom, mi lesz a felénél, a felénél már jelenetről-jelenetre megvan az út a végéig. A babonás regények tengerén nincs sodródás. :D 

A Legendák a Bagolyvárosból és az Ikercsavar krónikák után milyen új témákat, műfaji vagy szerkezeti kísérleteket szeretnél kipróbálni a következő regényeidben? Van olyan ötlet, amitől különösen izgatott vagy, de még nem merted megvalósítani?

Nem igazán tudok ilyen ötletet mondani egyelőre. Elkezdtem egy nagybetűs romantikus regényt, amit be is szeretnék fejezni (alapszabályom, hogy mindent befejezek, amit elkezdtem), azonban a babonás világban még sok történet van, amit elmesélnék. Egyelőre biztosan elviszem az olvasókat keletre, majd délre, aztán meglátjuk, mihez kezdek. :)

Ha felkeltette az érdeklődéseteket az interjú, az alábbi linken tudjátok megvásárolni legújabb könyveit.

Instagram

Facebook

Patreon

(A szerző által készített illusztrációk felhasználásához a szerző hozzájárult. Az eredeti posztokat, elérítek a képre kattintva is).

Merülj el Bíró Szabolcs világában, ahol a történelem nem csupán uralkodók döntésein, hanem a hétköznapi emberek sorsán keresztül is megelevenedik! Az interjúban a szerző mesél arról, hogyan teremti meg az egyensúlyt a tróntermek és a kocsmák világa között, miként szövi össze a mítoszt a valósággal, és hogyan kelnek életre erős női karakterei. Megtudhatod, milyen kutatási módszerekkel idézi meg a középkor hangulatát, és hogyan formálja át írói eszköztárát, amikor ifjúsági vagy felnőtt regényt ír. Ha kíváncsi vagy, milyen titkokat rejt a történelmi regényírás, és milyen új korszakokat fedezne fel a jövőben, ezt az interjút nem érdemes kihagyni!

Az Anjouk-sorozatban az uralkodói döntések és a hétköznapi emberek sorsa egyaránt hangsúlyos. Hogyan alakítod ki azt az egyensúlyt, hogy mindkét nézőpont hitelesen és izgalmasan jelenjen meg a regényeidben?

Számomra a történelem nem kizárólag a nagy királyok és hadvezérek döntéseiről szól. Bár kétségtelen, hogy nélkülük nem lennének sorsfordító események, egy korszak teljes képe nem rajzolódhat ki a hétköznapi emberek nélkül. Az olvasó gyakran rajtuk keresztül tud leginkább kapcsolódni a múlthoz, hiszen a mindennapi küzdelmek, a szerelem, a félelem vagy épp az igazságkeresés univerzális élmények. Íróként az a feladatom, hogy mindkét szinten – a trónterem magasságában és a kocsma füstjében – hitelesen, átélhetően meséljek. Ha jól működik a kettő közötti váltás, akkor a történet egésze is élőbbé válik.

A Ragnarök című regényedben a viking mitológia és a történelmi valóság keveredik. Mi volt a legnagyobb kihívás ebben a műfaji és tematikai váltásban, és melyik óskandináv motívum vagy karakter áll hozzád a legközelebb?

A legnagyobb kihívás az volt, hogy úgy szőjek össze mítoszt és történelmet a teljes mértékben a fantáziám szülte cselekménnyel, hogy egyik se veszítse el az erejét. Az óészaki világban a mítosz nem csupán mese volt, hanem a valóság egy másik rétege. Íróként izgalmas volt ezt a két szintet párhuzamosan kezelni, a valós eseményeket mitologikus keretbe helyezni anélkül, hogy az hiteltelenné válna. Ami a motívumokat illeti: mindig is vonzott az istenek végzete, a regény címét is adó Ragnarök – a világharc, ahol minden elpusztul, hogy valami új szülessen. Ez nem feltétlenül a világ végét jelenti, hanem egyfajta ciklikus megújulást, ami szerintem íróként is mélyen inspiráló.

A regényeidben gyakran jelennek meg erős női karakterek, akik aktívan alakítják a történelmet. Tudatosan törekszel arra, hogy a középkori női szerepeket árnyaltabban mutasd be, vagy ezek a karakterek írás közben formálódnak önállóan?

Részben tudatos törekvés, részben pedig a történet organikus fejlődésének eredménye. Az írói kutatómunkám során világossá vált, hogy a középkori női szerepek sokkal árnyaltabbak voltak, mint amit a sztereotípiák sugallnak. Nemcsak feleségek és anyák voltak, hanem örökösök, diplomaták, háttérből irányítók, vagy éppen lázadók. Engem pedig mindig az érdekel, mi rejlik a látszat mögött – legyen szó nőkről vagy férfiakról, királyokról vagy szolgákról. Azt hiszem, még mindig kevés női szereplőm van a regényeimben, de mindig igyekszem, hogy a női karakterek ne csak színtelen mellékszereplők legyenek – ez nemcsak a mai olvasók, hanem a múlt iránt is tisztességes hozzáállás. Ugyanakkor ezek a nők írás közben nagyon gyorsan elkezdenek „önálló életet” élni. Amint egy karakter hiteles és emberi, akkor nem lehet beszorítani egyetlen középkori szerepsémába – ami persze ugyanígy igaz a férfiakra is.

A történelmi hitelesség mellett a regényeidben fontos a hangulatteremtés is. Milyen eszközökkel, kutatási módszerekkel dolgozol, hogy a korszak atmoszférája ennyire érzékletesen jelenjen meg az olvasó előtt?

A hitelesség számomra nem csak adatok kérdése. Úgy is mondhatnám: a történelmi regény nem csak adatokról szól. Illatokról, fényekről, textúrákról, arról, milyen egy harci ló szaga, vagy mit érez egy katona közvetlenül a csata előtt. Sokféle forrást használok: krónikákat, oklevélfordításokat, régészeti tanulmányokat, doktori disszertációkat, gasztronómiai cikkeket, ruházati leírásokat, és persze a korral foglalkozó legnagyobb magyar szaktekintélyek munkáit. De legalább ennyit merítek a képzeletemből is: a kőkemény tények és az írói álmodozás, valóság és fikció megfelelő mértékű elegyéből áll össze a történelmi regény – a legtudathasadásosabb irodalmi műfaj. Az atmoszféra a részletekben rejlik: egy korty bor, egy kopott címer, egy hallgatag pillantás, és sok-sok színesítő, a kor miliőjét mélyítő mellékszereplő – ezekkel lehet igazán életre kelteni a múltat. De ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen fogalmam sincs, hogyan csinálom. Annyira felkészülök az adott megírandó regényre, amennyire csak lehetséges, aztán jöhet a lubickolás. Alkotóként valahogy a természetes közegemmé vált az érett középkor. Számomra ez nem pusztán munka vagy feladat, jóval több annál. A történelem él és mozog bennem.

Az ifjúsági- és mesekönyveidben más típusú történetmesélésre van szükség, mint a nagyívű történelmi regényekben. Milyen új kihívásokat jelentett számodra ez a váltás, és van-e olyan tapasztalat, amit visszahoztál a felnőtt regényeidbe?

A mesék és ifjúsági történetek írása valójában olyan, mint egy adott hangszeren más hangnemben játszani ugyanazt a dallamot. A hangsúly eltolódik, a forma egyszerűbb, de az érzelem és a szándék ugyanúgy ott van. A kihívás számomra az volt mind az Elveszett csillagok, mind pedig a sárkányos meséim esetében, hogy miként lehet egy történetet úgy elmesélni, hogy az a fiatalabb olvasókat is megszólítsa anélkül, hogy alábecsülném őket. Az Elveszett csillagok esetében ez végül olyannyira jól működött, hogy időnként el is felejtettem, hogy ifjúsági regényt írok. A letisztultságot és az érzelmi közvetlenséget ugyanígy belehelyezem a történelmi regényeimbe is. Nem merném kijelenteni, hogy ezeket „visszahoztam” beléjük, mert szerintem mindig is jelen voltak: ugyanazzal a folyamatosan bővülő írói eszköztárral dolgozom bármelyik történetemen, műfajtól és célközönségtől függetlenül. A cél végső soron mindig ugyanaz: megírni egy jó történetet, és így kapcsolatot teremteni az olvasóval.

A pályád során többször is visszatértél egy-egy témához vagy korszakhoz, de közben új műfajokat is kipróbáltál. Van-e olyan történelmi időszak vagy téma, amelyhez még nem nyúltál, de a jövőben szívesen feldolgoznád egy regényben?

Igen, nagyon vonz a 13. század, amelynek egyes elemei már érintőlegesen megjelentek az eddigi regényeimben is, de szeretném egyszer alaposan körbejárni. Különösen érdekel az Anjou-ház eredete – hogyan lett egy francia hercegi családból jelentős európai dinasztia, és milyen politikai, vallási, személyes szálak vezettek a magyar trónhoz. Emellett régóta foglalkoztat a keresztes hadjáratok témaköre: az idealizmus és brutalitás furcsa keveréke, a vallási elhivatottság és emberi dráma egyaránt izgalmas alapanyag lehet egy regényhez. Úgy érzem, ezekben a témákban még sok a kibontatlan történet.

A szerző könyveit itt tudjátok megvásárolni.

Ezeken a platformokon érhetitek el:

Szerzői weboldal

Blogja

Moly.hu

Facebook

Instagram

Youtube

Anjouk mercheket itt tudsz vásárolni