Orosz Krisztián magyar sci-fi, horror és posztapokaliptikus író Mosonmagyaróvárról, aki mérnöki háttérrel rendelkezik és realista, földhözragadt stílusban alkot. Gyerekkora óta érdekelte az irodalom és történelem, de komolyabban 2020 elején kezdett versekkel, majd novellákkal és regényekkel foglalkozni.

Első regénye, a Sodródás 2023-ban jelent meg a Marsbook Kiadónál, sci-fi témában, űrutazásról, robotokról és identitáskérdésekről szólva. Szintén ugyan ennél a kiadónál 2023-ban Tanulságok tárháza című novelláskötete, amely 10 történetet tartalmaz tanmeséktől horrorig és Metró 2033-ihlette disztópiáig (DiBook platformon is elérhető), e folytatása A Tanulságok tárháza II. 2025-ben jelent meg. A Sodródás folytatása, a Hexum és Arcane készülőben. Könyvei kaphatók nyomtatva, e-könyvként (pl. Bookline, DiBook, Libri), novellái antológiákban is megjelentek.

Nos, nem is tudom hol kezdjem. A blogon ez a második könyvajánló, amely a novelláskötetről szól, jobban mondva itt kettőről, hiszen az első és második részét is megkaptam. 

Borítója roppant szellemes a keresztrejtvényt imitálva. Bár a novellák változó hosszúságúak, amelyekben az a szuper, hogy akár a reggeli kávéd mellé találhatsz olvasni valót, vagy akár egy forró bögre és meleg pokróc társaságában a fotel kényelmében elnyúlva.

A témájukat tekintve tanmeséket kapunk, amelyek hol a magasságba visznek fel és hol lehúznak a mélyre. Első körben bevezetésként rövidebb történeteket kapunk, majd belevágva a lecsóba egész hozzú novellák tárulnak az olvasók elé. Résen kell lenni, hiszen soha se tudhatjuk milyen görbetürköt mutat felénk. Volt itt minden kérem szépen, plüss formába csomagolt ragadozó, imádnivaló méh, vadászat vagy akár a szerelem. Biztos vagyok benne a húsz novellából mindenki megtalálja a magának valót. Szerény véleményem szerint nekem a második kötett tetszett jobban.

Számos oldalról közelíti meg a témát, azonban mindegyik gócpontja az ember marad. És nem éppen mézes-mázos, szívsimogató módon. Sokkalta kegyetlenebb módon, mintha Tarantino unokája lenne, vagy legalábbis az ő véres-kibelezős munkája előtt tisztelegne vele. Mindeközben rávilágít nem csak a társadalmi problémáinkra, hanem arra is, hogy az ember mennyire káros előlény önmagára és mindenkire nézve ebben a világban.

Mivel főként horrorisztikus, sci-fi elemeket tartalmaz és mondani valójukat nézve nem feltétlenül ajánlám mindenkinek. Akik eme két zsánert találják szívükhöz közel, azoknak rejthet még kincse(ke)t. Tök szuper olvasmány lehetett volna gimiben a társadalom ismeret órákra, ahol aztán elejétől a végéig lehetet volna egy-egy novellát elemezni ifjonti fejünkkel.

Elérhetőségei:

Facebook

Instagram

Moly.hu

Dibook

Stian Skald egy magyar fantasy szerző, akinek művészneve egy izlandi vándorkrónikás (i. sz. 8–9. század fordulója) történelmi személyiségből származik. Fő műve az Avalantia-sorozat, egy összefüggő fantasy trilógia, amely az Underground Kiadó és Terjesztő Kft. gondozásában jelent meg. A sorozat összes könyvére igaz, hogy borítójuk első pillantásra azt az érzést kelti, mintha egy régi kiadvánnyal állnék szemben – olyan misztikus varázslattal telített könyvvel, amelyet a múlt évszázad adhatott volna ki. Ezt az illúziót fokozza a pehely súlya a kézben és az a tény, hogy akár a kabátzsebbe is csúsztatható – mintha egy titkos kincs lenne, amit magammal hordozok.

Szóval van egy fiú, Maugis, aki varázslótanonc, és az elején kicsit bénácskának tűnik. Egy nap egy kocsmában három fickóval összetalálkozik, és ők azt mondják: „Csináljunk egy kalandot, keressük meg az elveszett aranyvárost.” Úgy éreztem, mintha Frodó újra útnak indulna a saját kis csapatával.

Az első rész még erősen épít a klasszikus „úton vagyunk, és történnek velünk dolgok” vonalra, a második kötetben viszont átlépünk egy másik világba, Zengorazba, ahol minden ismerős és mégsem az, a harmadikban pedig Maugis már nem csak kifelé, hanem nagyon erősen befelé (értsd: önmagába) is utazik: egy démonnal a fejében próbálja megmenteni azt, ami még menthető. Egy egyszerű kincskeresésből szépen lassan belső háború lesz, két világ és egy megtépázott lélek határvidékén.

A világépítés az, ahol szerintem Skald nagyon odateszi magát. Avalantia és Zengoraz nem csak nevek a térképen: érzed a kocsmák füstjét, a kövek hidegét a városokban, a tájakat pedig szinte lehet hallani, ahogy zörögnek a levelek a csapat lába alatt. Nincsen agyonmagyarázva minden szabály, mégis logikusnak érzed a mágiát és a kapuk működését, és közben vannak olyan apró részletek – furcsa népek, lények, helyszínek – amelyek miatt azt érzed, hogy ebben a világban simán tudnál még további regényeket is olvasni. Az a fajta világ, ami pont annyit mutat magából, amennyi ahhoz kell, hogy elhidd: a könyv lapjain túl is létezik.

A szereplők nem felszínesek, lehet hozzájuk kötődni vagy éppen szívből utálni őket. Maugis mellett ott vannak a harcedzett, kicsit megfáradt társak, akikkel simán le tudnék ülni egy korsó sör mellé, hogy meghallgassam a sztorijaikat, és ott vannak azok a mellékszereplők is, akik csak pár jelenetet kapnak, de mégis marad utánuk valami kis érzelmi rezdülés. Nem papírmasé figurák, akiket csak a cselekmény tologat előre, hanem olyan alakok, akiknek néha nagyon is emberi hibáik vannak – és pont ezért is jó velük utazni. Külön pluszpont nálam, hogy vannak női karakterek, akik nem dísznek vannak ott, hanem saját akaratuk, saját döntéseik vannak, még ha nem is mindig ők viszik el a show-t.

Amit imádtam ebben a sorozatban, az a szereplők és a világ kidolgozottsága – tényleg olyan, mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva,. Kaland, kaland hátán, ami miatt nem lehet lerakni egyik részt sem.Viszont van egy dolog, amit nem tudok szó nélkül hagyni: az író még nem találta meg teljesen a saját hangját. Érezni, hogy keresi, próbálgatja – néha nagyon eltalálja, néha még kibillen a stílusából, mintha nem mindig lenne biztos abban, mennyire akar komoly vagy mennyire akar könnyed lenni. Az viszont látszik, hogy jó úton halad felé, és talán pont ezért érdemes figyelemmel követni őt.

Tényleg olyan ez a trilógia, mint egy üstben fortyogó főzet, ahol már minden fontos összetevő benne van, csak az utolsó csipet fűszer hiányzik, amitől végleg „ez az” lesz.

Hogy kinek ajánlanám? Annak, aki nem igényli, hogy minden poénra legyen felcsiszolva, de szereti, ha egy világ következetes, és érzi, hogy a szerző valóban belakja, nem csak díszletként húzta fel a történet mögé. Olyan olvasóknak, akik kíváncsiak magyar nyelven egy olyan sorozatra, ami nem csak a „nagy külföldi példaképeket” másolja, hanem próbál valami sajátot is mondani – még ha ez a saját hang most még félúton jár is.

Ha röviden kéne összefoglalnom, azt mondanám: az Avalantia-sorozat egy szinte kész varázsital. Minden fontos hozzávaló benne van – szerethető és utálható szereplők, jól felépített világ, emlékezetes jelenetek –, és közben izgalmas látni, ahogy maga az író is alakul, könyvről könyvre. Én nagyon szurkolok neki, hogy a következő köteteiben az a bizonyos utolsó fűszer is bekerüljön az üstbe, mert ha ez megtörténik, abból valami igazán emlékezetes fog kiforrni.

Cs. Szabó Sándor „A királyság kapuja” című regénye élő példája annak, miképp lehet a magyar történelem egy válóságos, emlékezetes pillanatát nem csak hitelesen, de magával ragadóan, jelenidejűvé tenni. Már a könyv borítója is feszültséget, drámai szépséget sugall: a lángoló várfalak, a Duna hullámain ringó csatahajók és a sűrű égbolt egyszerre mutatják a végvári küzdelem monumentalitását és a személyes sorsok tragikumát.

A történet középpontjában az 1521-es Nándorfehérvár ostrom áll – ez a végvári világ utolsó, sorsfordító védelmi kísérlete, amely mára a magyar kollektív emlékezet egyik szimbolikus csúcspontja lett. Cs. Szabó Sándor nem pusztán a hadiesemények precíz rekonstruálására törekszik, hanem élő, lélegző emberekként ábrázolja a hősöket és a névtelen védőket egyaránt. A regény olvasása közben szinte lehetetlen kívülállónak maradni: minden oldalon érezhető a szereplők reménytelensége, eltökéltsége, vágyai és hite, amelyekkel emberfeletti erővel állnak helyt a hatalmas túlerő árnyékában.

A „Királyság kapuja” mellett szól még, hogy elkerüli a száraz, krónikaszerű elbeszéléseket. Ehelyett minden szereplőnek saját hangot, múltat, vágyakat és félelmeket ad. Oláh Balázs és Móré Mihály által vezetett védők sorsa összeforr a várral – és bár az ostromművek dübörgése, az égő falak recsegése állandó háttérzaj, a döntő mozzanatok mindig emberi léptékűek maradnak. Nem felejtjük el a katonák otthagyott családját, a város polgárainak bizonytalanságát, vagy az egyszerű végvári vitézek hitbeli, hazafias tétovázását sem.

A cselekmény mélyén mindvégig ott húzódik a történelmi reflexió: a főúri széthúzás, a királyi udvar tétovasága, a szertefoszlott remények és a megkésett segítség is részei annak a bonyolult hálónak, ami végül a vár elestéhez vezet. Cs. Szabó Sándor érzékletesen mutat rá arra, mennyire egyszerre kicsinyesek, és végzetesek tudnak lenni emberi döntéseink a történelem nagy sorsfordulóiban.

Különösen szuggesztívvé teszi a művet az a szenvedélyes, hiteles nyelvezet, amelyben a kort idéző, de mégsem modoros megszólalás magával ragadja a mai olvasót is. Olvasás közben az ember érzi a kőfalak hűvös tapintását, hallja a harangok hangját, látja a lezúduló ostromgépeket – és közben mindvégig ott motoszkál benne a kérdés: vajon mi mit tettünk volna ebben a sorsdöntő helyzetben? A „Királyság kapuja” nem csak elmeséli, de újra átélhetővé teszi a múltat – és ezzel segít megérteni, miért olyan fontos megőrizni a történelmi örökségünket.       

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik az érthető, izgalmas történelmi regényeket, és kíváncsiak arra, milyen emberi sorsok, érzelmek és döntések bújnak meg a hősi tettek mögött. A „Királyság kapuja” oldalain. A könyvben együtt jelenik meg a történelem ereje és az emberek szabadságvágya: miközben az országért folyó harcot követjük, minden szereplőnek saját belső küzdelmét is láthatjuk — ahogy megpróbálnak helytállni és dönteni a sorsukról.

 Itt tudod megvásárolni.

Innét meg a többi könyvét tudod beszerezni.

Egy zárt, laboratóriumi precizitással működő Városban indul útjára az „EGO, ami túlélt engem” története – egy olyan világban, ahol az egyéniség szabályozott keretek közé szorul, és a munkahelyi szerepek szinte ráégnek mindennapjainkra. Az interjúban megtudhatjuk, hogyan született meg ez az összetett, mégis ismerős rendszer, és felfedezzük, milyen inspirációk vezették az írót a társadalmi normák ábrázolásához. A folytatásban a főhős Myra már nem csupán önmagát keresve sodródik, hanem a város és a szimuláció mögötti igazságot kutatja, miközben egészen új narratív és szerkezeti megoldásokkal találkozhatunk, akciódúsabb, sodróbb ritmusban és új karakterekkel gazdagítva az univerzumot.

Az EGO, ami túlélt engem első részében a Város szinte laboratóriumi körülmények között működik, ahol minden egyéniség szabályozott. Hogyan dolgoztad ki ezt a zárt, mégis összetett társadalmi rendszert, és volt-e valóságos társadalmi modell, ami inspirált?

Még csak társadalmi modellben sem kell gondolkodni ahhoz, hogy ehhez hasonlót láthassunk magunk körül. A történet születésének idején évek óta dolgoztam már olyan zárt és szabályozott nagyvállalati környezetben, amilyenhez hasonló szervezeti kultúrával valószínűleg sokan találkoztak már.

Ilyen közegben a szerepek és a felelősségi körök erősen definiáltak. Mindenki az adott keretrendszeren belül mozoghat és az évek alatt a saját, „civil” személyiségére mondhatni ráég a munkahelyi szerepe, mint a megdermedt viasz. Ez keményen hangozhat, de úgy érzem, tömeges jelenség – csak annyira természetesnek vesszük már, hogy bele sem gondolunk igazán.  

 A második kötetben a főhős már nem csak a saját identitását, hanem a Város és a Szimuláció mögötti igazságot is kutatja. Milyen új szerkezeti vagy elbeszélői megoldásokat próbáltál ki a folytatásban, amit az első részben még nem alkalmaztál?

Ebből a szempontból nem sok változás történt az első kötethez képest. Megmaradt az E/1-ben történő elbeszélés, továbbra is Myra szemszögéből mutatva be a világot és az újonnan feltáruló igazságokat. Az első részben többször is felbukkanó visszaemlékezések helyett ezúttal azonban nem csak pusztán felidézi főhősünk a korábbi életek eseményeit, hanem egy különleges megoldásnak köszönhetően vissza is lép a múltjába, vállalkozó szellemű társainak kíséretében.

Összeségében elmondható, hogy az első kötet hangulatfestő, hosszasan felvezető leírásaihoz képest egy sodróbb ritmusú, igencsak akciódús folytatásra és számos új karakter megjelenésére számíthat az olvasó.

Többször nyilatkoztad, hogy számodra az írás egyfajta önismereti utazás. Volt olyan karakter vagy történet, amely során magadról is új dolgokat fedeztél fel? Ha igen, mit tanultál ezekből a folyamatokból?

Igen, méghozzá Ewtham karaktere volt az, aki hosszabb és mélyebb utazásra „invitált” annál, mintsem azt hittem volna. Magamat is megleptem azzal, ahogyan a kapcsolatom alakult ezzel a szereplővel. Mivel egyes szám első személyben íródott a történet, ezért az olvasóim a legtöbbször úgy gondolják, hogy Myra az alteregóm. Való igaz, hogy Myra számos saját gondolatomat és véleményemet kinyilatkoztatja, de valójában mindig is Ewtham volt az én szócsövem, és idővel még inkább azzá vált.

A kettejükhöz való viszonyulásom kapcsán ráébredtem, hogy egy kicsit talán mindig is szerettem volna olyan lenni, mint Myra: magabiztos, lehengerlő, és olyasvalaki, aki mindig tud valami igazán ütőset mondani. Ehelyett sokkal inkább Ewthamhez hasonló vagyok, és ahogy a történet előrehaladtával egyre több betekintést engedek a lelkének titkaiba, úgy értettem meg jobban saját magamat is.

Az olvasóid gyakran kiemelik, hogy a prózád líraisága különleges atmoszférát teremt. Tudatosan építed be a költői képeket, vagy ezek az írás közben születnek meg? Van olyan költő vagy szerző, aki hatott erre a stílusodra?

A történet jellegzetes helyszíneit szinte fénykép – vagy festményszerűen látom magam előtt és igyekszem minél érzékletesebben átadni azt az atmoszférát, amiben az események zajlanak, és ami a karakterek formálódására nap mint nap kihat. Vagyis mondhatjuk, hogy teljesen tudatosan szeretném szavakkal lefesteni azt, amit a képzeletbeli festővásznomon látok a Városra, a Szimulációra vagy a Város határain túli tájakra gondolva. Ez adta a népszerű, helyszín bemutató videók ötletét is, melyeken a könyvből olvasok fel idézeteket, miközben a néző előtt kirajzolódnak az egyes helyszínek, tájak, épületek.

Az atmoszféra teremtésben Dmitry Glukhovsky posztapokaliptikus világrendeket bemutató írásai gyakorolták rám a legnagyobb hatást.

A karaktereid gyakran sodródnak a társadalmi elvárások és a személyes vágyaik között. Szerinted mennyire lehet ma hitelesen ábrázolni ezt a feszültséget, és mennyire támaszkodsz saját tapasztalataidra ezek megjelenítésénél?

Bár bizonyos szempontból manapság jóval inkább megadatik az egyén szabadsága, mintsem korábbi történelmi korok során, mindez továbbra is csak részben teljesül és a saját megítélésem szerint romló tendenciát is mutat. Mit értek ez alatt?

Noha a választás szabadságának illúziója a nyugati világban és kultúrában elméletileg adott számunkra, és mindenkinek lehetősége van akár a skála egészen szélsőséges értékei felé is elmozdulni a saját életvitelét és preferenciáit tekintve, valójában a nyomás továbbra is rendkívül erős arra vonatkozóan, hogy bizonyos, társadalmilag magasabbra értékelt normák mentén éljük az életünket. Közhelynek tűnhet, de a világunk egyre materialistább, és ezzel párhuzamosan egyre inkább el vannak fojtva a kreatív, alkotó, teremtő, gyógyító energiák. Ráadásul a szórakozásunkat szolgáló online tartalmak algoritmusa is inkább minket formál, mintsem fordítva – vagyis az óriási információ dömpingben és zajban előre adott az, hogy mi kell, hogy elérjen, foglalkoztasson minket és a tetszésünket, vagy egyéb reakcióinkat váltsa ki.

Az egyre gyorsuló hétköznapok, az egyre növekvő zaj, az egyre nagyobb hasznosságra való törekvés, és a rengeteg készen kapott, instant megoldás mellett nagyon nehéz időt, teret és lehetőséget találni az igazán elmélyült önismereti utazásra. Pedig ez volna az, ami segít megismerni és megérteni a személyes vágyainkat. És ezeket nem csak, hogy megismerni, de érvényre juttatni sem könnyű. De kellő odafigyeléssel és tudatossággal soha nem lehetetlen!

A könyveidben gyakran jelennek meg vizuális motívumok – színek, fények, terek –, amelyek szinte filmszerűen elevenednek meg. Képzeltél már el bármelyik művedből adaptációt, akár filmet, akár színházi előadást? Ha igen, milyen rendezővel vagy alkotóval dolgoznál szívesen együtt?

Természetesen rengeteget álmodoztam már ilyesmiről, ahogy valószínűleg sok szerzőnek a vágya ez. A főszereplőim már kaptak is arcot, és egy grafikusművésznek köszönhetően megelevenedtek, néhány jelentős helyszínnel együtt. Ezt látni óriási inspiráció, ami által még közelebb érzem magamhoz a karaktereket és még erősebben foglalkoztat az, hogy elmesélhessem a történetüket.

A könyvek hosszát tekintve leginkább sorozatként tudnám elképzelni a képernyőn a Város és a Szimuláció megjelenítését. Olyan rendezővel dolgoznék együtt szívesen, aki nyitott volna az én gondolataimra is, tekintve, hogy meglehetősen konkrét képek vannak a fejemben az atmoszférát illetően. Mondhatni filmszerűen látom magam előtt a történetet a kezdetektől fogva – legyen szó akár a szereplők megjelenéséről, akár a Város vagy a Szimuláció atmoszférájáról, illetve az uralkodó színvilágról, enteriőrről, hangulatokról. Hiszem, hogy az EGO sorozat világa egyfajta konkrét életszemlélet, és bízom benne, hogy egy nap az olvasási élményen túl a képernyőn látva is megtapasztalhatják ezt a történet kedvelői.

Luca könyveit az alábbi linken tudjátok megvásárolni. Ne feledjétek el használni az OLVASOLAMPAS kuponkódot, hogy a vásárlásotok végösszegéből további 10% kedvezményt kapjatok.

...és ezekn a platformonkon tudjátok őt követni:

Moly.hu

Facebook

Az írás egyszerre felfedezés és utazás – nemcsak a történetek világában, hanem saját magunk benső rétegeiben is. Vannak pillanatok, amikor a szereplők túlnőnek a papíron, és úgy érezzük: talán ők formálnak minket, nem pedig mi őket. A múlt kutatása kaput nyit idegen korok mindennapjaihoz, szokásaihoz és érzelmeihez, miközben a jelen kérdéseire is választ ad. Most pedig interjúmat olvashatjátok Schmöltz Margittal, a Botticelli szerelmei szerzőjével 

Volt valaha olyan történelmi nőalak vagy sors, akivel írás közben annyira azonosultál, hogy elbizonytalanodtál: te írsz róla, vagy ő ír rólad?

A regény fikciós műfaj. Tehát, elméletileg sohasem valódi embereket ábrázol. Ez még történelmi regények esetében is igaz, bármennyire törekszem a hitelességre. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy elég, ha Vitéz János nem arra fordította a fejét, ha bármelyik Béla király nem úgy húzta el a szája szélét, vagy Fruzsina királyné nem éppen akkor tette mellre gyermekét, ahogy én a regényeimben leírtam!

A regények tele vannak hazugságokkal, hemzseg bennük. Mégis igazat mondanak! Sokan úgy gondolják, hogy valami akkor lesz igaz, ha szóról szóra elmeséljük. Szerintem pedig akkor, ha szívvel és hittel meséljük! Az igazság akkor bújik elő, ha a lelkemet kifordítom, felvágom a mellkasomat és szívem az asztalra teszem, hadd dobogjon. És akkor már nem is kérdés, hogy kiről is írok valójában, vagyis miről. Hitelesen csak a saját érzéseimet, gondolataimat tudom közvetíteni. Azt, amit megéltem, vagy annyit, de annyit tanultam és gondolkodtam róla, hogy megértettem, mélyére láttam. Magamról írok, de én egy vagyok a milliónyi ember közül, tudatában annak, hogy semmivel sem vagyok különlegesebb, mint bárki más. Viszont tisztában vagyok azzal a csodával is, hogy mind különlegesek és egyediek vagyunk. Az én történetem bármelyikünk története. És bárki története - legyen az apáca a reneszánszkori Esztergomban, vagy nemes lány a tatárjárás idején - az én történetemmé válhat.

Ha választanod kellene egy kort, ahol igazán szívesen élnél – akár csak egy napra –, melyik lenne az, és milyen szerepben próbálnád ki magad?

A jövőbe szeretnék ellátogatni. Az idő természete, iránya és megfoghatatlansága egyre jobban foglalkoztat. Regényeimben a múltat mutatom meg. Valójában a történetmeséléskor rengeteg plusz munkát ad, hogy utánajárjak, mi, hogyan történt akkoriban. A tárgyak, ételek, szokások, szertartások, gyógyítási módok, de még a szülés és a székelés módjai is változtak koronként. De ami a múltban történt, megismerhető. Ha nem is teljes valójában, mégis tudhatunk róla. Naponta barangolok a múltban, mostanában például a tizenhatodik században. A jövő azonban más terep. Ott annyi út, annyi lehetséges perspektíva nyílik. A szerep pedig, amit választanék éppen ezért talán nem is meghatározható pontosan. A mai szakmák, titulusok és szerepek nagy része régen nem is létezett. Ma már nincsen például “éjjeli edények őre”, ami az ezerötszázas években fontos pozíció volt a királyi udvarban.  Szóval, ha szerepet válaszhatnék, az nagyon hasonló lenne mostani helyzetemhez: egy nő, aki békében éli az életét, nem fenyegeti veszély és döntéseket hozhat saját sorsáról. Hogy ez a karakter a jövőben éppen a vulkánokban olvasztaná fel a korábbi évszázadokban felhalmozott műanyagot, vagy közlekedésre alkalmas csukákat lovagolna, esetleg tölgyfákat venne rá, hogy törzsükben otthonokat formáljanak az embereknek - az már teljesen mindegy.

Mi az a tudományos adat vagy archív részlet, amibe belebotlottál kutatás közben, amin máig mosolyogsz vagy meglepődtél, de végül mégsem került bele egyik regényedbe sem?

Nálam az írás alapja a kutatás. Többek között azért is fogtam regényírásba, mert annyi rejtett kultúrtörténeti kincset találtam, annyi érdekességet az orvoslás történetében, hogy sajnáltam volna, ha mások ezekről nem szereznek tudomást. Íróként vadászom a ma már szokatlan eljárásokra, mint például a lóvér felhasználása élelmiszertartalékként, vagy a múmiapor fogyasztása gyógyszerként. Amit még sosem használtam fel, pedig szerintem érdekes, annak az esztergomi levéltárban akadtam a nyomára. A huszadik század elején léteztek kerékpározást oktató iskolák, ahol tanárok segítségével sajátíthatták el ezt a bonyolult tudományt a jelentkezők. És miért nem került ez a részlet egy regényembe sem? Egyszerűen azért, mert más korokról írok. Különben minden apróságot lejegyzek, gyűjtök, ami gazdagíthat egy regényt: különös tekintetet, érdekes növényeket, állatokat, foglalkozásokat, régi szerszámokat, szavakat…

Van-e olyan hétköznapi tárgy a táskádban vagy az íróasztalodon, amitől, ha elveszne, egyszerűen nem tudnál alkotni?

Nem különösebben kötődöm tárgyakhoz. A lakberendezés, a környezetem fontos számomra, de könnyen lecserélek a tárgyaim közül bármit. Talán a könyveimhez ragaszkodom a legjobban, de azok is beszerezhetők máshonnan, szóval hiányuk nem akadályozna az alkotásban. Az alkotás nálam nem mágia, hókuszpókusz, hanem egy létállapot. Egy olyan tevékenység, amelyre van időm, és lesz időm, mert szeretek vele foglalkozni. Hívő ember vagyok, de nem amulettek, kövek és egyéb csecsebecsék bűverejében hiszek, hanem abban, hogy a teremtés képessége velünk született. Okkal kapjuk tehetségünket, és felelősséggel kell vele bánnunk. A gyakorlatban pedig ez úgy néz ki, hogy hajnalban felkelek, és írok, délután hazaérek és a regényen töröm a fejem, hétvégente is a jeleneteket babrálom, a szereplőim és a helyszínek után kutatok. A szabadságom alatt is írok, és általában bárhol, ahol lehetőségem adódik rá.

Ha most írnál magadról egy fiktív karakterportrét, milyen egyetlen, kitalált tulajdonságot adnál hozzá, amit a való életben soha nem vállalnál?

Szent Benedekről úgy tartják, szimultán tudott a távoli, máshol lévő dolgokról. A távérzékelésnek ez a képessége személyekről, helyekről nagyon érdekes, de egyben terhes is lehet. Amikor erről olvastam, rögtön felruháztam ezzel a “szupererővel” az egyik szereplőmet a Botticelli szerelmei című könyvemben. Viszont a való életben valószínűleg több fájdalmat, mint hasznot hoz az ilyesmi.

Melyik az a középkori szakma vagy mindennapi tevékenység, amit szerinted a mai ember is szívesen bevezetne újra az életébe, ha tudná, mi mindent adott a közösségnek akkoriban?

A legtöbb kézzel készített tárgy - legyen az bútor, konyhai eszköz, ruha, vagy akár egy ház - a középkorban közösségi munkával készült. Senki sem boldogult egyedül, a család, a közösség összefogott, hogy megteremtsék a mindennapi lét feltételeit. Bármit jó közösen készíteni, de ha egyet ki kéne emelnem, akkor az a hímzés lenne. A közösen hímzett miseruhák, terítők, alkalmi viseletek rengeteg türelmet igényeltek, és a hosszú-hosszú öltögetés során biztosan volt idő beszélgetni, egymásra figyelni.

A  „Botticelli szerelmei” regényben négy különböző nő életútját szövöd össze Esztergom pezsgő reneszánsz világában. Volt-e olyan karakter vagy történelmi motívum, amelynek utánanézve egészen új nézőpontot kaptál arról, hogy mit jelent „szeretni” a reneszánszban – és mi volt ez?

A regény tervezésekor arra törekedtem, hogy valami újat, szokatlant  mutassak az olvasóknak. Nem csupán négy különböző nézőpontot, négy egészen eltérő női főhőst választottam, de arra is külön gondot fordítottam, hogy jellemükben hogyan tükröződjenek a Botticelli által megfestett erények. A négy nő, négy erényt szimbolizál, így szeretetük, viselkedésük is eszerint alakul. Szeretni, élni sokféleképpen lehet. Egy-egy erény mutathatja a jó oldalát, de árnyékot is vethet. A bölcsesség erényére sokan vágyunk, de könnyen átcsap okoskodásba. Az igazságosság is jól hangzik, amíg nem másokat ítélünk kéretlenül. Az erő is lehet védelmező, de akár támadó jellegű is.

Szóval a nézőpontokat tudatosan formáltam, hogy arról meséljenek, amiről én szeretném: hogy mennyire mások vagyunk, és hogy többnyire csak a saját igazunkat látjuk.

Mi az a visszajelzés, amit ezeknek a könyveknek az olvasóitól kaptál (akár privát üzenetben, akár egy olvasótalálkozón), ami valóban mélyen megérintett vagy új szempontot adott a saját írói látásmódodhoz?

Minden olvasói visszajelzés mélyen megérint. Már azt nagy megtiszteltetésnek gondolom, hogy valaki kézbe veszi a könyvemet, és velem tart. Órákat, napokat szán arra, hogy “engem hallgasson”. Ez a kitüntető figyelem újra és újra meglep. Az is érdekes számomra, hogy minden olvasó saját magát, a saját érdeklődési körét, életét látja meg a soraimban. Mindenki ahhoz tud kapcsolódni, amit ő maga is ismer. Van, aki a rovarok szakértője, más a helyszínt ismeri, akad, aki a hímzésről, a hitvilágról tud többet. Vagy éppen ugyanúgy megcsalták, cserben hagyták, elárulták, ölelték, megvédték, mint valamelyik hősömet.

Én mesélek, de gondolataimat az olvasók gondolják tovább. Én mutatok valamit - és ők látják. Az első olvasói visszajelzések tudatosították bennem, hogy a szöveg, megjelenés után, már nem csak az enyém, hanem mindannyiunkké. Ez íróként arra ösztönöz, hogy a tökéletesre törekedjek. És ez a tökéletes nem azt jelenti, hogy hiba nélkül való, hanem azt, hogy én teljes szívemet és tudásomat beletettem.

Ha kedvet kaptatok, hogy elolvassátok regényeit az alábbi linken könnyen eléritek.

Ha pedig szeretnétek nyomon követni tevékenységeit, itt bátran megtehetitek:

Személyes weboldal

Facebook

Moly.hu