S.A. Locryn munkássága nem ismeretlen számomra, ugyanis olvastam már tőle az Edinburgh kék fényei könyvét, ami nálam 5/5-öt ért el. Nos, ha az akkor 5/5 volt, akkor ez 6/5. Szeretem az olyan regényeket, amelyek nem csupán elmesélnek egy történetet, hanem láthatatlanul beköltöznek a fejembe, és napokig, nem, ha egész pontos akarok lenni, hetekig velem maradnak. Beivódnak az elmémbe, és külön életet élnek onnantól. Ilyen szinten még Gregus Gábor A gyilkos tündérek városa c. regénye volt, nincs úgy alkalom, hogy ne jusson eszembe belőle egy-egy miniatűr jelenet, és maga az érzés milyen volt azt olvasni, amikor elmegyek Budapesten a Margit-sziget vagy a Gellért-hegy mellett.  

Visszakanyarodva Hugó történetére, ez a történet egyszerűen számomra mesteralkotás, de tényleg. Ha eddig Kedves Olvasóm azon gondolkodtál, megvedd-e, vagy ne, hát ne is olvass tovább, hanem irány a bolt, a webshop, és szerezd be, mert nem fogsz csalód ni. És most hozzád szólok, aki még esetleg nem olvastál fantasy regényt, akkor legyél olyan kedves, és vedd ezt elsőként kezedbe. Azonban jól vigyázz, mert igencsak magasra fogja tenni a lécet. Szeretnék nem elfogult lenni, de nem tudok, szóval azt kell, hogy mondjam (írjam?), ez a könyv bizony sok külföldi szerző túlhype-olt regényét kenterbe veri.  A szerző megtalálta a saját írói hangját ebben a történetben, ami olyan fordulatos és izgalmakkal teli, hogy képtelenség letenni a könyvet.

Egyébként hazudtam, amikor azt írtam, ez egy regény, könyv, ugyan, kérlek, ez egy eposz. Ámbár igencsak vaskos és nehézkes, mégis könnyeden lehet lapozgatni, forgatni anélkül, hogy szanaszét törnénk a gerincét. De nyilván ha az ágyban olvasod, és bepilledsz, közben kissé fájni fog, amikor a képeden landol a majdnem 600 oldalával. Egyébként láttátok már, milyen szuper borítója van? DOMBORNYOMOTT!!! ...és az az átmenet, amely szimbolizálja az ezer év távolságot, hát elképesztő. Vedd a kezedbe pár pillanatra, és mélyedj el benne. 

Na akkor térjünk a lényegre, hogy aki nem olvasta volna a fülszöveget, vagy még nem tévedt volna a szerző social media oldalára, ahol szembejön veled egy jó néhány poszt vele kapcsolatban, annak is elmesélhessem, miről is szól ez a történet. Van egy fekete, borzas, sápadtbőrű (nem Piton) fiú, akinek mondhatni a fizikai teljesítménye a 0-hoz konvergál, szociális analfabéta, de szuper okos. Ő Hugó. És akkor ott van a másik, Végel, a mágus, aki szintén fekete, zsíros hajú, sápatag bőrű (még mindig nem Piton prof.), aki a korában egy zseni. A fekete mágiát 110%-on tolja, és egyetlen királynőjéhez a végletekig hűséges. Na már most utóbbi kománkat nagyon nagy tragédia éri, amelyet meg szeretne oldani. Eközben a fiatal Hugó szintén tragédia áldozata lesz, és itt fonódik össze az ő történetük. Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a két karakter idősíkja között egy évezred van. Ha meg akarod tudni, hogy mi közük van egyáltalán egymáshoz, vagy későbbiekben milyen problémákkal kell szembenézniük, amiket vagy megoldanak, vagy nem, akkor itt az idő: RENDELD MEG. 

Vannak gonoszak is, és annál is gonoszabbak, akik szintén tökéletesen ki vannak dolgozva. A könyvben nagyon nagy hangsúlyt fektetett az író a SZERETETre. Nemcsak a család, a barátok, de a szerelem is helyet kap. Tudjátok, az a mindent elsöprő, amely ellen bármennyire is akarsz védekezni, nem tudsz. Mert a legnagyobb gonddal megépített belső falaidat is egy másodperc töredéke alatt rombolja szét.  

Egyetlen egy közös van az összes karakterben: senki sem adja fel. Minden egyes szereplő a saját céljáért bármit megtesz. Mindent.  

Személy szerint nekem Végel karakterfejlődése volt a legkiemelkedőbb. Egyszerűen lenyűgöző. Ahogyan a kőkemény, racionális, kötelességtudó Első Mágus páncélja lassan, szinte észrevehetetlenül elkezd repedezni a kibontakozó érzelmek súlya alatt, az irodalmi értelemben is mesteri. 

Ami  a leginkább megfogott, az a világépítés alapossága. Érződik a szövegen, hogy Locryn nem csupán kitalált egy világot, hanem meg is értette annak működését. A mágiarendszer logikus és következetes, a politikai játszmák valósághűek, a katonai konfliktusok pedig nemcsak biodíszletként szolgálnak, hanem a karakterek mozgásterét meghatározó keretek. 

Amikor Végel és a királynő világát olvassuk, szinte érezni a levegőben a port, a mágia feszültségét és a háború nyomasztó súlyát. Az írónő kiválóan érzékelteti az ezer év távolságot a két cselekményszál között, mégis zökkenőmentesen köti össze őket, rámutatva arra, hogy a hatalomvágy, az emberi kegyetlenség (lásd Doktor Oberstorm) és a szeretet iránti vágy ezer év elteltével is változatlanok maradnak. 

A Hugó nem habkönnyű olvasmány (és nem is véletlenül 18 éven felülieknek szól). Komoly témákat boncolgat: traumákat, orvosi kísérleteket, a háború lélekölő hatását és a tiltott szerelmet. De pont ebben rejlik az ereje. Locryn stílusa magával ragadó, és imádom, kész.  Nem rágja az olvasó szájába a tanulságot, hanem hagyja, hogy te magad fedezd fel a párhuzamokat. 

Egyébként megsúgom, ez egy LMBTQ+ címkét is képviseli. Légy nyitott, barátom!  

Az író elérhetőségei:

moly.hu

honlap

FB csoport

Insta

Tiktok

Orosz Krisztián magyar sci-fi, horror és posztapokaliptikus író Mosonmagyaróvárról, aki mérnöki háttérrel rendelkezik és realista, földhözragadt stílusban alkot. Gyerekkora óta érdekelte az irodalom és történelem, de komolyabban 2020 elején kezdett versekkel, majd novellákkal és regényekkel foglalkozni.

Első regénye, a Sodródás 2023-ban jelent meg a Marsbook Kiadónál, sci-fi témában, űrutazásról, robotokról és identitáskérdésekről szólva. Szintén ugyan ennél a kiadónál 2023-ban Tanulságok tárháza című novelláskötete, amely 10 történetet tartalmaz tanmeséktől horrorig és Metró 2033-ihlette disztópiáig (DiBook platformon is elérhető), e folytatása A Tanulságok tárháza II. 2025-ben jelent meg. A Sodródás folytatása, a Hexum és Arcane készülőben. Könyvei kaphatók nyomtatva, e-könyvként (pl. Bookline, DiBook, Libri), novellái antológiákban is megjelentek.

Nos, nem is tudom hol kezdjem. A blogon ez a második könyvajánló, amely a novelláskötetről szól, jobban mondva itt kettőről, hiszen az első és második részét is megkaptam. 

Borítója roppant szellemes a keresztrejtvényt imitálva. Bár a novellák változó hosszúságúak, amelyekben az a szuper, hogy akár a reggeli kávéd mellé találhatsz olvasni valót, vagy akár egy forró bögre és meleg pokróc társaságában a fotel kényelmében elnyúlva.

A témájukat tekintve tanmeséket kapunk, amelyek hol a magasságba visznek fel és hol lehúznak a mélyre. Első körben bevezetésként rövidebb történeteket kapunk, majd belevágva a lecsóba egész hozzú novellák tárulnak az olvasók elé. Résen kell lenni, hiszen soha se tudhatjuk milyen görbetürköt mutat felénk. Volt itt minden kérem szépen, plüss formába csomagolt ragadozó, imádnivaló méh, vadászat vagy akár a szerelem. Biztos vagyok benne a húsz novellából mindenki megtalálja a magának valót. Szerény véleményem szerint nekem a második kötett tetszett jobban.

Számos oldalról közelíti meg a témát, azonban mindegyik gócpontja az ember marad. És nem éppen mézes-mázos, szívsimogató módon. Sokkalta kegyetlenebb módon, mintha Tarantino unokája lenne, vagy legalábbis az ő véres-kibelezős munkája előtt tisztelegne vele. Mindeközben rávilágít nem csak a társadalmi problémáinkra, hanem arra is, hogy az ember mennyire káros előlény önmagára és mindenkire nézve ebben a világban.

Mivel főként horrorisztikus, sci-fi elemeket tartalmaz és mondani valójukat nézve nem feltétlenül ajánlám mindenkinek. Akik eme két zsánert találják szívükhöz közel, azoknak rejthet még kincse(ke)t. Tök szuper olvasmány lehetett volna gimiben a társadalom ismeret órákra, ahol aztán elejétől a végéig lehetet volna egy-egy novellát elemezni ifjonti fejünkkel.

Elérhetőségei:

Facebook

Instagram

Moly.hu

Dibook

Stian Skald egy magyar fantasy szerző, akinek művészneve egy izlandi vándorkrónikás (i. sz. 8–9. század fordulója) történelmi személyiségből származik. Fő műve az Avalantia-sorozat, egy összefüggő fantasy trilógia, amely az Underground Kiadó és Terjesztő Kft. gondozásában jelent meg. A sorozat összes könyvére igaz, hogy borítójuk első pillantásra azt az érzést kelti, mintha egy régi kiadvánnyal állnék szemben – olyan misztikus varázslattal telített könyvvel, amelyet a múlt évszázad adhatott volna ki. Ezt az illúziót fokozza a pehely súlya a kézben és az a tény, hogy akár a kabátzsebbe is csúsztatható – mintha egy titkos kincs lenne, amit magammal hordozok.

Szóval van egy fiú, Maugis, aki varázslótanonc, és az elején kicsit bénácskának tűnik. Egy nap egy kocsmában három fickóval összetalálkozik, és ők azt mondják: „Csináljunk egy kalandot, keressük meg az elveszett aranyvárost.” Úgy éreztem, mintha Frodó újra útnak indulna a saját kis csapatával.

Az első rész még erősen épít a klasszikus „úton vagyunk, és történnek velünk dolgok” vonalra, a második kötetben viszont átlépünk egy másik világba, Zengorazba, ahol minden ismerős és mégsem az, a harmadikban pedig Maugis már nem csak kifelé, hanem nagyon erősen befelé (értsd: önmagába) is utazik: egy démonnal a fejében próbálja megmenteni azt, ami még menthető. Egy egyszerű kincskeresésből szépen lassan belső háború lesz, két világ és egy megtépázott lélek határvidékén.

A világépítés az, ahol szerintem Skald nagyon odateszi magát. Avalantia és Zengoraz nem csak nevek a térképen: érzed a kocsmák füstjét, a kövek hidegét a városokban, a tájakat pedig szinte lehet hallani, ahogy zörögnek a levelek a csapat lába alatt. Nincsen agyonmagyarázva minden szabály, mégis logikusnak érzed a mágiát és a kapuk működését, és közben vannak olyan apró részletek – furcsa népek, lények, helyszínek – amelyek miatt azt érzed, hogy ebben a világban simán tudnál még további regényeket is olvasni. Az a fajta világ, ami pont annyit mutat magából, amennyi ahhoz kell, hogy elhidd: a könyv lapjain túl is létezik.

A szereplők nem felszínesek, lehet hozzájuk kötődni vagy éppen szívből utálni őket. Maugis mellett ott vannak a harcedzett, kicsit megfáradt társak, akikkel simán le tudnék ülni egy korsó sör mellé, hogy meghallgassam a sztorijaikat, és ott vannak azok a mellékszereplők is, akik csak pár jelenetet kapnak, de mégis marad utánuk valami kis érzelmi rezdülés. Nem papírmasé figurák, akiket csak a cselekmény tologat előre, hanem olyan alakok, akiknek néha nagyon is emberi hibáik vannak – és pont ezért is jó velük utazni. Külön pluszpont nálam, hogy vannak női karakterek, akik nem dísznek vannak ott, hanem saját akaratuk, saját döntéseik vannak, még ha nem is mindig ők viszik el a show-t.

Amit imádtam ebben a sorozatban, az a szereplők és a világ kidolgozottsága – tényleg olyan, mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva,. Kaland, kaland hátán, ami miatt nem lehet lerakni egyik részt sem.Viszont van egy dolog, amit nem tudok szó nélkül hagyni: az író még nem találta meg teljesen a saját hangját. Érezni, hogy keresi, próbálgatja – néha nagyon eltalálja, néha még kibillen a stílusából, mintha nem mindig lenne biztos abban, mennyire akar komoly vagy mennyire akar könnyed lenni. Az viszont látszik, hogy jó úton halad felé, és talán pont ezért érdemes figyelemmel követni őt.

Tényleg olyan ez a trilógia, mint egy üstben fortyogó főzet, ahol már minden fontos összetevő benne van, csak az utolsó csipet fűszer hiányzik, amitől végleg „ez az” lesz.

Hogy kinek ajánlanám? Annak, aki nem igényli, hogy minden poénra legyen felcsiszolva, de szereti, ha egy világ következetes, és érzi, hogy a szerző valóban belakja, nem csak díszletként húzta fel a történet mögé. Olyan olvasóknak, akik kíváncsiak magyar nyelven egy olyan sorozatra, ami nem csak a „nagy külföldi példaképeket” másolja, hanem próbál valami sajátot is mondani – még ha ez a saját hang most még félúton jár is.

Ha röviden kéne összefoglalnom, azt mondanám: az Avalantia-sorozat egy szinte kész varázsital. Minden fontos hozzávaló benne van – szerethető és utálható szereplők, jól felépített világ, emlékezetes jelenetek –, és közben izgalmas látni, ahogy maga az író is alakul, könyvről könyvre. Én nagyon szurkolok neki, hogy a következő köteteiben az a bizonyos utolsó fűszer is bekerüljön az üstbe, mert ha ez megtörténik, abból valami igazán emlékezetes fog kiforrni.

Cs. Szabó Sándor „A királyság kapuja” című regénye élő példája annak, miképp lehet a magyar történelem egy válóságos, emlékezetes pillanatát nem csak hitelesen, de magával ragadóan, jelenidejűvé tenni. Már a könyv borítója is feszültséget, drámai szépséget sugall: a lángoló várfalak, a Duna hullámain ringó csatahajók és a sűrű égbolt egyszerre mutatják a végvári küzdelem monumentalitását és a személyes sorsok tragikumát.

A történet középpontjában az 1521-es Nándorfehérvár ostrom áll – ez a végvári világ utolsó, sorsfordító védelmi kísérlete, amely mára a magyar kollektív emlékezet egyik szimbolikus csúcspontja lett. Cs. Szabó Sándor nem pusztán a hadiesemények precíz rekonstruálására törekszik, hanem élő, lélegző emberekként ábrázolja a hősöket és a névtelen védőket egyaránt. A regény olvasása közben szinte lehetetlen kívülállónak maradni: minden oldalon érezhető a szereplők reménytelensége, eltökéltsége, vágyai és hite, amelyekkel emberfeletti erővel állnak helyt a hatalmas túlerő árnyékában.

A „Királyság kapuja” mellett szól még, hogy elkerüli a száraz, krónikaszerű elbeszéléseket. Ehelyett minden szereplőnek saját hangot, múltat, vágyakat és félelmeket ad. Oláh Balázs és Móré Mihály által vezetett védők sorsa összeforr a várral – és bár az ostromművek dübörgése, az égő falak recsegése állandó háttérzaj, a döntő mozzanatok mindig emberi léptékűek maradnak. Nem felejtjük el a katonák otthagyott családját, a város polgárainak bizonytalanságát, vagy az egyszerű végvári vitézek hitbeli, hazafias tétovázását sem.

A cselekmény mélyén mindvégig ott húzódik a történelmi reflexió: a főúri széthúzás, a királyi udvar tétovasága, a szertefoszlott remények és a megkésett segítség is részei annak a bonyolult hálónak, ami végül a vár elestéhez vezet. Cs. Szabó Sándor érzékletesen mutat rá arra, mennyire egyszerre kicsinyesek, és végzetesek tudnak lenni emberi döntéseink a történelem nagy sorsfordulóiban.

Különösen szuggesztívvé teszi a művet az a szenvedélyes, hiteles nyelvezet, amelyben a kort idéző, de mégsem modoros megszólalás magával ragadja a mai olvasót is. Olvasás közben az ember érzi a kőfalak hűvös tapintását, hallja a harangok hangját, látja a lezúduló ostromgépeket – és közben mindvégig ott motoszkál benne a kérdés: vajon mi mit tettünk volna ebben a sorsdöntő helyzetben? A „Királyság kapuja” nem csak elmeséli, de újra átélhetővé teszi a múltat – és ezzel segít megérteni, miért olyan fontos megőrizni a történelmi örökségünket.       

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik az érthető, izgalmas történelmi regényeket, és kíváncsiak arra, milyen emberi sorsok, érzelmek és döntések bújnak meg a hősi tettek mögött. A „Királyság kapuja” oldalain. A könyvben együtt jelenik meg a történelem ereje és az emberek szabadságvágya: miközben az országért folyó harcot követjük, minden szereplőnek saját belső küzdelmét is láthatjuk — ahogy megpróbálnak helytállni és dönteni a sorsukról.

 Itt tudod megvásárolni.

Innét meg a többi könyvét tudod beszerezni.

Egy zárt, laboratóriumi precizitással működő Városban indul útjára az „EGO, ami túlélt engem” története – egy olyan világban, ahol az egyéniség szabályozott keretek közé szorul, és a munkahelyi szerepek szinte ráégnek mindennapjainkra. Az interjúban megtudhatjuk, hogyan született meg ez az összetett, mégis ismerős rendszer, és felfedezzük, milyen inspirációk vezették az írót a társadalmi normák ábrázolásához. A folytatásban a főhős Myra már nem csupán önmagát keresve sodródik, hanem a város és a szimuláció mögötti igazságot kutatja, miközben egészen új narratív és szerkezeti megoldásokkal találkozhatunk, akciódúsabb, sodróbb ritmusban és új karakterekkel gazdagítva az univerzumot.

Az EGO, ami túlélt engem első részében a Város szinte laboratóriumi körülmények között működik, ahol minden egyéniség szabályozott. Hogyan dolgoztad ki ezt a zárt, mégis összetett társadalmi rendszert, és volt-e valóságos társadalmi modell, ami inspirált?

Még csak társadalmi modellben sem kell gondolkodni ahhoz, hogy ehhez hasonlót láthassunk magunk körül. A történet születésének idején évek óta dolgoztam már olyan zárt és szabályozott nagyvállalati környezetben, amilyenhez hasonló szervezeti kultúrával valószínűleg sokan találkoztak már.

Ilyen közegben a szerepek és a felelősségi körök erősen definiáltak. Mindenki az adott keretrendszeren belül mozoghat és az évek alatt a saját, „civil” személyiségére mondhatni ráég a munkahelyi szerepe, mint a megdermedt viasz. Ez keményen hangozhat, de úgy érzem, tömeges jelenség – csak annyira természetesnek vesszük már, hogy bele sem gondolunk igazán.  

 A második kötetben a főhős már nem csak a saját identitását, hanem a Város és a Szimuláció mögötti igazságot is kutatja. Milyen új szerkezeti vagy elbeszélői megoldásokat próbáltál ki a folytatásban, amit az első részben még nem alkalmaztál?

Ebből a szempontból nem sok változás történt az első kötethez képest. Megmaradt az E/1-ben történő elbeszélés, továbbra is Myra szemszögéből mutatva be a világot és az újonnan feltáruló igazságokat. Az első részben többször is felbukkanó visszaemlékezések helyett ezúttal azonban nem csak pusztán felidézi főhősünk a korábbi életek eseményeit, hanem egy különleges megoldásnak köszönhetően vissza is lép a múltjába, vállalkozó szellemű társainak kíséretében.

Összeségében elmondható, hogy az első kötet hangulatfestő, hosszasan felvezető leírásaihoz képest egy sodróbb ritmusú, igencsak akciódús folytatásra és számos új karakter megjelenésére számíthat az olvasó.

Többször nyilatkoztad, hogy számodra az írás egyfajta önismereti utazás. Volt olyan karakter vagy történet, amely során magadról is új dolgokat fedeztél fel? Ha igen, mit tanultál ezekből a folyamatokból?

Igen, méghozzá Ewtham karaktere volt az, aki hosszabb és mélyebb utazásra „invitált” annál, mintsem azt hittem volna. Magamat is megleptem azzal, ahogyan a kapcsolatom alakult ezzel a szereplővel. Mivel egyes szám első személyben íródott a történet, ezért az olvasóim a legtöbbször úgy gondolják, hogy Myra az alteregóm. Való igaz, hogy Myra számos saját gondolatomat és véleményemet kinyilatkoztatja, de valójában mindig is Ewtham volt az én szócsövem, és idővel még inkább azzá vált.

A kettejükhöz való viszonyulásom kapcsán ráébredtem, hogy egy kicsit talán mindig is szerettem volna olyan lenni, mint Myra: magabiztos, lehengerlő, és olyasvalaki, aki mindig tud valami igazán ütőset mondani. Ehelyett sokkal inkább Ewthamhez hasonló vagyok, és ahogy a történet előrehaladtával egyre több betekintést engedek a lelkének titkaiba, úgy értettem meg jobban saját magamat is.

Az olvasóid gyakran kiemelik, hogy a prózád líraisága különleges atmoszférát teremt. Tudatosan építed be a költői képeket, vagy ezek az írás közben születnek meg? Van olyan költő vagy szerző, aki hatott erre a stílusodra?

A történet jellegzetes helyszíneit szinte fénykép – vagy festményszerűen látom magam előtt és igyekszem minél érzékletesebben átadni azt az atmoszférát, amiben az események zajlanak, és ami a karakterek formálódására nap mint nap kihat. Vagyis mondhatjuk, hogy teljesen tudatosan szeretném szavakkal lefesteni azt, amit a képzeletbeli festővásznomon látok a Városra, a Szimulációra vagy a Város határain túli tájakra gondolva. Ez adta a népszerű, helyszín bemutató videók ötletét is, melyeken a könyvből olvasok fel idézeteket, miközben a néző előtt kirajzolódnak az egyes helyszínek, tájak, épületek.

Az atmoszféra teremtésben Dmitry Glukhovsky posztapokaliptikus világrendeket bemutató írásai gyakorolták rám a legnagyobb hatást.

A karaktereid gyakran sodródnak a társadalmi elvárások és a személyes vágyaik között. Szerinted mennyire lehet ma hitelesen ábrázolni ezt a feszültséget, és mennyire támaszkodsz saját tapasztalataidra ezek megjelenítésénél?

Bár bizonyos szempontból manapság jóval inkább megadatik az egyén szabadsága, mintsem korábbi történelmi korok során, mindez továbbra is csak részben teljesül és a saját megítélésem szerint romló tendenciát is mutat. Mit értek ez alatt?

Noha a választás szabadságának illúziója a nyugati világban és kultúrában elméletileg adott számunkra, és mindenkinek lehetősége van akár a skála egészen szélsőséges értékei felé is elmozdulni a saját életvitelét és preferenciáit tekintve, valójában a nyomás továbbra is rendkívül erős arra vonatkozóan, hogy bizonyos, társadalmilag magasabbra értékelt normák mentén éljük az életünket. Közhelynek tűnhet, de a világunk egyre materialistább, és ezzel párhuzamosan egyre inkább el vannak fojtva a kreatív, alkotó, teremtő, gyógyító energiák. Ráadásul a szórakozásunkat szolgáló online tartalmak algoritmusa is inkább minket formál, mintsem fordítva – vagyis az óriási információ dömpingben és zajban előre adott az, hogy mi kell, hogy elérjen, foglalkoztasson minket és a tetszésünket, vagy egyéb reakcióinkat váltsa ki.

Az egyre gyorsuló hétköznapok, az egyre növekvő zaj, az egyre nagyobb hasznosságra való törekvés, és a rengeteg készen kapott, instant megoldás mellett nagyon nehéz időt, teret és lehetőséget találni az igazán elmélyült önismereti utazásra. Pedig ez volna az, ami segít megismerni és megérteni a személyes vágyainkat. És ezeket nem csak, hogy megismerni, de érvényre juttatni sem könnyű. De kellő odafigyeléssel és tudatossággal soha nem lehetetlen!

A könyveidben gyakran jelennek meg vizuális motívumok – színek, fények, terek –, amelyek szinte filmszerűen elevenednek meg. Képzeltél már el bármelyik művedből adaptációt, akár filmet, akár színházi előadást? Ha igen, milyen rendezővel vagy alkotóval dolgoznál szívesen együtt?

Természetesen rengeteget álmodoztam már ilyesmiről, ahogy valószínűleg sok szerzőnek a vágya ez. A főszereplőim már kaptak is arcot, és egy grafikusművésznek köszönhetően megelevenedtek, néhány jelentős helyszínnel együtt. Ezt látni óriási inspiráció, ami által még közelebb érzem magamhoz a karaktereket és még erősebben foglalkoztat az, hogy elmesélhessem a történetüket.

A könyvek hosszát tekintve leginkább sorozatként tudnám elképzelni a képernyőn a Város és a Szimuláció megjelenítését. Olyan rendezővel dolgoznék együtt szívesen, aki nyitott volna az én gondolataimra is, tekintve, hogy meglehetősen konkrét képek vannak a fejemben az atmoszférát illetően. Mondhatni filmszerűen látom magam előtt a történetet a kezdetektől fogva – legyen szó akár a szereplők megjelenéséről, akár a Város vagy a Szimuláció atmoszférájáról, illetve az uralkodó színvilágról, enteriőrről, hangulatokról. Hiszem, hogy az EGO sorozat világa egyfajta konkrét életszemlélet, és bízom benne, hogy egy nap az olvasási élményen túl a képernyőn látva is megtapasztalhatják ezt a történet kedvelői.

Luca könyveit az alábbi linken tudjátok megvásárolni. Ne feledjétek el használni az OLVASOLAMPAS kuponkódot, hogy a vásárlásotok végösszegéből további 10% kedvezményt kapjatok.

...és ezekn a platformonkon tudjátok őt követni:

Moly.hu

Facebook