A Csillagom című fantasy-regény szerzőjével készült interjúnkban a történet születésének kulisszatitkai, a világépítés inspirációi és az alkotói folyamat sokszínűsége kerülnek fókuszba. A beszélgetés során szó esik spiritualitásról, művészeti hatásokról, az írói névválasztásról, valamint arról is, milyen irányba halad a regény folytatása. Az alábbiakban hat izgalmas kérdésre adott személyes válaszait olvashatjátok.

1. A Csillagom világában a spiritualitás és a szkepticizmus folyamatosan ütközik egymással. Tudatosan törekedtél arra, hogy ezt az ellentétet végig fenntartsd a történetben, vagy a karakterek fejlődése közben alakult ki ez a kettősség?

Abszolút megközelítés kérdése. Valójában kevés a szkepticizmus a könyvben, mert ez egy fantasy, és az ilyen regényekben szinte bármi megtörténhet. Anna, a főszereplő, egy igazi naiv, csodaváró lélek, aki elutasítás helyett inkább gyermeki kíváncsisággal fordul a spiritualitás és a varázslat felé. Az olvasó szkepticizmusától függ, hogy hol a határ a valóság és a fantázia között, ami teljes mértékben egyénfüggő. Az én meggyőződésemet pedig fedje jótékony homály. 🙂

2. A regényben a helyszínek és tájnevek egyediek, sokszor szinte mitikus hangulatot árasztanak. Volt olyan konkrét földrajzi vagy kulturális inspiráció, amelyet beépítettél a világépítés során, vagy teljesen saját képzeletből dolgoztál?

A magyar településnevek ihlették a regényben található világ helyszíneinek neveit, de egy az egyben semmit nem emeltem át, inkább saját kútfőből igyekeztem elnevezni a helyeket. Aztán persze előfordulhat, hogy véletlenül mégis alkottam valami olyasmit, amit már őseink is kitaláltak előttem. Persze a világunk nagy hatással volt rám, van olyan hely, ami kicsit hollandos, van ami kicsit olaszos, meg van, ami kicsit japános, de semmi sem pont ugyanaz vagy ugyanolyan, mint a mi közmegegyezéses valóságunkban.

3. A Csillagom főhősének útja során többször szembesülünk azzal, hogy mit jelent valójában a valóság és a fantázia határa. Mennyire tartod fontosnak, hogy az olvasó maga döntse el, mi igaz a történetben, és mennyire akartad vezetni ebben az értelmezésben?

Nem szeretnék semmit az olvasók szájába rágni. De érdemes fejben tartani, hogy nemcsak a külvilág hat ránk, hanem mi magunk is hatunk a külvilágra. A fantázia éppúgy a valóság része, mint egy pohár az asztalon, és minden kitalált történet hatással van a szpichénkre, a pszichénk pedig hatással van a valóságészlelésünkre és -értelmezésünkre. Ez nem csak a spiritualitáshoz való hozzáállást határozza meg, hanem mindent, amit tapasztalunk, legyen az egy könyv által elmesélt történet, egy személy viselkedése, egy dal vagy madárcsiripelés. A minősítés, elfogadás, ragaszkodás vagy elutasítás mindig az egyéntől függ. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Hosszas, terápiás jellegű munkával, ahogy mi változunk, megváltozik a saját valóságunk is.

4. A Csillagom folytatásával kapcsolatban: jelenleg milyen irányban gondolkodsz, tervezel-e újabb hangsúlyokat vagy műfaji elemeket beemelni, esetleg új karakterek nézőpontjából is bemutatni a világot?

Igen, történik egy kis nézőpontváltás, ezúttal Salim fejébe láthatunk bele, akire rengeteg olvasó nagyon kíváncsi. De azért Annát is visszakapjuk kicsit, mert őszintén, nagyon hiányzott. Nagy hangsúlyt kap a történetben az árnyékmunka és a traumákkal való szembenézés, emellett a spiritualitás mélyebb medencéjébe is fejest ugrunk. Az olvasó már nemcsak az intuíció működésébe és a fizikai világ manipulálásába kaphat betekintést, hanem a révülés, a szubtilis valóságok és a sztori megtapasztalása is megjelenik majd.

5. Több művészeti ágban is kipróbáltad magad, a zenétől a rajzig. Volt olyan pillanat, amikor ezek a területek közvetlenül hatottak az írásodra, például egy dallam vagy egy vizuális élmény formálta egy jelenet hangulatát vagy szerkezetét?

Sosem bírtam megmaradni egyetlen tevékenységnél, mindig ki kell próbálnom valami újat. Most már azt is tudom, hogy ezt az ADHD-nak köszönhetem. Bizonyos szempontból lehet, hogy ez hátrány, de az sem kizárt, hogy segít az élet igazi mélységének megtapasztalásában. Ezért is csinálok mindenfélét, kezdek bele újabb és újabb projektekbe, hagyom, hogy vigyen a flow, és ezek természetesen hatnak is egymásra. Az írásaimban megjelennek a saját tapasztalataim. A hegyeket én is gyakran jártam, a zenék segítenek a hangulatteremtésben, és például a tanulókéziratomban van egy lány, aki varr, egy másik, aki rajzol, és megjelenik egy csapat zenész is.

6. Az írói álneved választásában tudatosan törekedtél a nemzetközi hangzásra. Mennyire érzed, hogy ez befolyásolja az olvasói elvárásokat vagy a könyved fogadtatását, és tervezed-e, hogy más zsánerekben, akár más néven is publikálsz a jövőben?

A névválasztás nem tudatos. Inkább - habár folyamatosan változom - önazonos. A Lione nevet még tinédzser koromban találtam ki, a Stanislav pedig édesanyám leánykori neve. Nem tudom, mit hoz a jövő, mihez lesz kedvem. Egyelőre a polgári nevemet használom a hivatalos ügyekhez, civil dolgokhoz, a választott nevem pedig a kreatív alkotó énemet jelképezi. Mondhatni, szimbolikusan ők a bal és a jobb agyféltekiém. Szóval fogalmam sincs, befolyásol-e ez bármit is az olvasókban. Ha épp a nevem miatt nem veszik le a polcról a könyvemet, nem is biztos, hogy ők az én célcsoportom. Nyitott, kíváncsi, felfedező kedvű, elfogadó és empatikus emberekkel szeretnék kapcsolódni, akik már túlléptek a dogmák béklyóin. A másik zsáner, ami közel áll hozzám, a sci-fi. Már írtam egy-egy novellát ebben a zsánerben is, a Wattpadon elolvasható a legtöbb írásom, amit fel merek vállalni. 🙂

Innen szerezhetitek be a könyvet.

Itt érhetitek el a szerzőt:

Moly.hu

Facebook

Instagram

Tiktok

Blogom következő vendége nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy új fényt vessen a honfoglalás utáni fél évszázad eseményeire. Az Árpád fiai című regény – és a teljes Árpád-vére sorozat – szerzője nem csupán történelmi alakokat, hanem hús-vér embereket formál meg, akiknek döntései és sorsa ma is hatással vannak ránk. Interjúnkban szó esik arról, milyen forrásokból dolgozik, hogyan kelti életre a múlt hétköznapjait, miért tartja fontosnak a hiteles ábrázolást, de azt is megtudhatjuk, milyen írói felismerések és olvasói visszajelzések formálták regényeit. Ha érdekel, hogyan lesz néhány soros történelmi utalásból izgalmas családregény, vagy miként lehet egy alternatív történelmi blogból közösségi alkotás, tarts velünk ebbe az időutazásba!

Az Árpád fiai című regényedben a honfoglalás utáni fél évszázadot új nézőpontból mutatod be. Melyik forrás vagy történelmi alak volt számodra a legnagyobb meglepetés a kutatás során, és hogyan formálta ez a regény szerkezetét vagy karaktereit?

Nem vagyok biztos abban, hogy „új nézőpont” az, amit ebben a regényben, illetve az egész Árpád-vére sorozatban megformáltam, hacsak az nem, hogy a címszereplők, főhősök ábrázolásában arra törekedtem, hogy hús-vér embernek mutassam őket, mert azok is voltak, és így lettek vezetői, formálói olyan eseményeknek, amik miatt ma is számon tartjuk őket. Az Árpád fiai olyan szempontból lehet érdekes, hogy ezt a korszakot nagyon vázlatosan, néhány kiragadott eseményből ismerik sokan, „kalandozások” kora (ami kifejezést szándékosan nem használom az egész regényben), a két nagy vereség, és Árpád után mintha egyből Gézára, Koppányra ugranánk. Pedig több generáció élt ezek között a közismert történelmi alakok között, de erről az időről kevés és áttételes forrásunk van csak, legtöbbjüknek csak a neve, az is csak rekonstruált formában. Az Árpád utáni vezéreknek a személyiségét tehát szinte a semmiből kellett megalkotnom, élővé tennem. Ismert eseményeket kapcsoltam hozzájuk (már ez is fikciós munka, mert kevés esetben tudjuk, ki hol járt) és a történtekből próbáltam formálni a személyiségüket. Nem csak számomra, hanem a visszajelzések alapján sok olvasó számára is egy izgalmas családregény lett belőle. Arra is figyelnem kellett, hogy az eredetileg megírt Koppány – a lázadó vezér című regényeben kicsúcsosodó konfliktus magvait is el kellett vetnem, a család ott egymásnak feszülő ágait megformálnom.

Meglepetés nem volt, inkább csak felismerések. Részleteiben, mármint a megismerhető részleteiben én sem ismertem ezt az időszakot a regény írása előtt és izgalmas volt az, mikor úgy éreztem, egy kirakós darabjai kerülnek a helyükre, összeáll egy logikai láncolat, ami ráillik a szereplőkre, motivációkra is. Illetve érdekesnek találtam, hogy néha egy forrás félmondatából regényre elég történet formálódik a fejemben. Így született például a Tíz lövő, tíz asszony című önálló regényem, ami az Árpád fiai idejében játszódik.

A Koppány-regényekben nagy hangsúlyt fektetsz a néprajzi részletekre és a mindennapi élet bemutatására. Milyen kutatási módszereket alkalmazol, amikor egy-egy korszak hétköznapjait szeretnéd hitelesen megjeleníteni?

A könyv az író legjobb barátja, sőt, az interneten szinte minden fent van, amire tényanyagként szükség lehet, csak fel kell tudni ismerni a források értékét, alkalmazni kell a forráskritikát, mert könnyen bele lehet szaladni olyan dolgokba, amiket tényként tálalnak, de mikor az ember próbálja visszakövetni az eredetét, nem talál történelmileg értékelhető forrást hozzá, csak azt, hogy az interneten egymásra hivatkoznak. A régi korszakokról töredékesek az ismereteink, íróként mégis egy teljesnek tűnő, élő, lélegző világot kell alkotnunk, ami a szereplők számára természetes közeg:  ezért nem is kell mindent aprólékosan megmagyarázni, bemutatni. Koppány esetén régi népi mondókákat, énekeket olvastam, formálgattam, ezek néha meglepően ősi hagyománytöredékeket őriznek. A mindennapi élethez is lehet olyan forrásokat találni, ami ha nem is az akkori magyarok életéről, de hasonló életmódot folytató népekről szólnak, ezekből lehet építkezni. A vallást is így próbáltam felépíteni, megmutatva a korabeli ember gondolkodásmódját is. De mindez csak fikció, írói alkotás, nem történészi munka. Ha hitelesnek tűnik, akkor sikerült a varázslat.

A Luther-kötetekben egy ismert történelmi személyiséget igyekeztél hús-vér emberként ábrázolni. Volt-e olyan jelenet vagy élethelyzet, ahol tudatosan eltértél a történelmi forrásoktól, hogy közelebb hozd Luther Márton személyiségét a mai olvasókhoz?

Egyik írói alapelvem azt, hogy történelmi tényeket nem változtatok meg a regényeimben csak azért, hogy izgalmasabb vagy fordulatosabb legyen a cselekmény. Ezért a Luther-regényem sem éppen akcióregény, a legtöbb részében írnak, beszélgetnek, elmélkednek. Ez is lehet persze érdekes, de másféle közönséget köthet le, mint egy romantikus- vagy kalandregény, de úgy tűnik, megtalálta az olvasóit így is. Lutherről több történet ismert, mondhatni jó a marketingje, pedig nem volt egy könnyű természetű ember: igyekeztem megmutatni a szerethető és kevésbé szerethető oldalát is. Ami sokakat meglepett, illetve úgy élték meg olvasás közben, hogy eltérek a történelmi forrásoktól, az az, hogy Luther nem szögezi ki a kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom kapujára, illetve nem mondja ki a császár előtt, hogy „Itt állok, másként nem tehetek.” Pedig a közhiedelemmel ellentétben mindkettő inkább legenda, mert forrásokkal nem igazolható, így szándékosan nem is emeltem be őket a regénybe.

Több művedben is fontos szerepet kap a hit, a vallás és a személyes meggyőződés. Hogyan változott a saját hitbeli látásmódod az írói pályád során, és ez hogyan tükröződik vissza a karaktereid fejlődésében?

Nem szoktam előtérbe tolni a hitbeli meggyőződésemet, de titkolni sem. Református teológián tanultam és gyakorlom is a hitemet, de nem keresztény könyveket írok. Ennek ellenére nyilván keresztényként írom a regényeimet, ami néha érdekes helyzeteket hoz, például mikor az Árpád fiaiban a szereplőim lerohannak egy kolostort és az ő szemszögükből mutatom meg, hogy szerintük miért ez a dolgok rendje. De protestánsként érdekes kihívás volt a Luther-regény első kötete is, ami az utolsó mondatáig egy katolikus regény. Itt nem volt elég a teológiai ismeret, mert a katolikus teológiát, liturgiát szerintem jobban ismerem információ szintjén, mint sok gyakorló katolikus, hanem a főszereplő bőrébe bújva az írás idejére másféle beleélés kellett. De ez az írói munka része, a saját személyes hitemet nem érinti. Persze az segít, ha az ember nyitott arra, hogy másféle gondolkodásmódot, elképzeléseket is meg akarjon érteni. Úgy tűnik, hogy sikerül hihető módon ábrázolni spirituális szereplőket, a gondolkodásmódjukat: igazából a középkori vagy reformáció korabeli szereplők mind ilyenek, egészen másféle világkép gyermekei voltak, mint mi, akik egy racionális korban élünk. Volt, hogy megkérdezték, hogy én ilyen magyar ősvalláshívő vagyok-e, mert a Koppány-regényben olyan plasztikusan jelent meg ez a téma…

A blogos, időutazásos projektjeidben szokatlan narratív technikákat használsz. Mi vonz az alternatív történetmesélési formákhoz, és tervezel-e a jövőben újabb ilyen kísérletezést akár regény, akár más műfaj keretében?

Jaj, ez az Ómagyarország-projekt, az omagyar.blog.hu, egyik legkedvesebb írói időszakom és nem csak az enyém, mert teljesen organikusan, a semmiből és egy pillanat alatt egy pezsgő, inspiráló írói csapat épült fel köré annak idején. Már lassan húsz éves a dolog, az alkotás már régen leállt, de még mindig tartjuk a kapcsolatot. 2007-ben volt egy furcsa álmom, amikor IFA teherautókkal pöfögtem csatasorba és szemben egy római légió sorakozott fel. Mikor felébredtem, azon kezdtem agyalni, hogyan történhetne meg egy ilyen eset, mert rettentő valóságosnak tűnt. Így született meg Ómagyarország, egy fiktív blog (szakszóval blogfikció :) ), ami arról szól, hogy egy viharos éjszakán tágabb lakóhelyem, Komárom-Esztergom megye egy része egy az egyben visszakerül az ókorba, a Római Köztársaság idejébe. Azután ott is marad és jön, aminek jönnie kell. Egy falusi tanárember nézőpontját kezdtem megírni, elágaztatva az akkor még írt személyes blogomból: először csak áramszünet van, utána mindenféle furcsa hírek, majd a felismerés és utána az özönvíz. Pár héttel a blog indítása után valahogy az index.hu címlapjára került (akkor még kiraktak oda blogbejegyzéseket) és nemcsak a látogatottsága lőtt ki, hanem sorban jelentkeztek ismeretlenek (illetve elsőnek egy jó barátom), hogy ők is átkerülnének az ókorba és írnák a saját életüket. Így lett (igazi) rendőrünk, aki rendőrként gondolta végig, mit élne át egy járőr az átkerülés éjszakáján és utána, (igazi) védemi-igazgatási-, távközlési-, mezőgazdász-, szakemberünk, a maffiózónk természetesen nem igazi, de nagyon hiteles, a Gyűrűk-ura fan naiv egyetemistánk a kelták közé keveredik, az anyagtudományi egyetemi kutatónk gőzgépet fejleszt és még sorolhatnám. Nem csak a történet volt izgalmas, hanem az, hogy a valótlan helyzet ellenére a realitást céloztuk meg és a szerzők között is nagyon jól működött a közös alkotás öröme, azóta is emlegetjük. Megmaradt blog szintjén, bár egy könyvet kiadtunk az első évad szerkesztett változatából, de inkább csak szerelemprojekt volt és mint ilyen, sohasem lehet tudni, lesz-e még folytatása.

Az olvasóid visszajelzései alapján melyik regényed vagy karaktered keltette a legnagyobb vitát vagy meglepetést, és volt-e olyan reakció, ami később hatással volt a következő könyved témájára vagy szemléletére?

Koppányt a legtöbben a rockopera Vikidáljával azonosítják: hát az én Koppányom nem ilyen. A más műfaj miatt sem lehet az, meg szerintem összetettebb alak is. Rá kaptam pár megjegyzést, de befolyásolni nem befolyásolt, mert ilyennek akartam megírni. Vita, legalábbis amiről tudok, nem alakult ki, bár akár alakulhatott is volna, főleg a Reformáció-trilógia két ikonikus alakjával kapcsolatban. De Luther és Kálvin esetén nagyon figyeltem arra, hogy a történelmi tények és források talaján maradjak és amit én teszek hozzá, az kitöltse a réseket, ne pedig megmásítsa, vagy akár propagandává torzítsa a megismerhető történelmet. A Kálvin-regény könyvbemutatóján mesélte a beszélgetésre meghívott egyháztörténész, hogy volt olyan jelent a regényben, amire felkapta a fejét, hogy „ne ez már azért…”, de mikor utánanézett, rájött, hogy mégis. Szóval lehet, ezért is nem jöttek eddig a viták, bár személy szerint kíváncsi lennék, mármint jó érvelő, együtt gondolkodó vitára. Az olvasók visszajelzéseit persze mindig átgondolom és biztos hatnak is, de ez egy természetes folyamat.

 A szerző könyveit itt tudod beszerezni.

Elérhetségei:

Szerzői oldal

Moly.hu

Facebook

Instagram

Az elmúlt időszakban izgalmas új projekttel bővült a blogom: elindítottam egy interjúsorozatot, amelyben kortárs magyar szerzőkkel beszélgetek írásról, inspirációról, kihívásokról és terveikről. Célom, hogy közelebb hozzam az olvasókhoz azokat az alkotókat, akik napjainkban formálják a hazai irodalmat, és bepillantást engedjek a műhelytitkaikba is.

Az első beszélgetésben Mason Murray mesél pályájáról, a misztikus történetek világáról és a magyar könyvkiadás aktuális kihívásairól.

Mason régebb óta ismerem és már dolgoztam is vele, a Rossz Hold című regényét én szerkesztettem. 

1. Mi inspirált arra, hogy írni kezdj, és hogyan alakult ki az írói pályád?

Ez egy hosszú történet, de megpróbálom röviden összefoglalni. A fejem már egészen kicsi koromtól tele volt történetekkel, amivel kezdetben a családomat szórakoztattam. Nagyon hamar igényét éreztem az olvasás és írás képessége elsajátításának. Még nem voltam négy éves, amikor már voltak olyan szavak, amelyeket le is tudtam írni.

Általános iskolás koromban spirál füzeteket írtam tele regény-kezdeményekkel, amelyeket persze sohasem fejeztem be… Később már a régifajta, mechanikus írógépet püföltem. A középiskolai és a főiskola faliújság az én írásaimmal volt tele.

Az indíttatásról annyit tudok mondani, hogy mivel rengeteget olvastam, sokszor jutott eszembe, hogy az adott sztorit én másképpen kanyarítanám, eltérő befejezést adnék vagy egyszerűen csak másra helyezném a hangsúlyt. Mondhatni jobbakat akartam írni, mint amilyeneket olvastam.

Aztán felnőttként már persze sokkal tudatosabban alkottam a történeteimet, mint korábban, igyekeztem mindig fejleszteni magamon. Nos, ez a folyamat lesz az, amivel soha nem hagyok fel, mert hiszen mindig van hová javulni.

Az írói pályám első nyilvános megjelenése 1990 decemberében a Vénusz Magazinban egy sci-fi novella volt. Aztán egy regényem bekerült a Népszava Kiadó regénypályázatának szűk elitjébe, bár azt még nem adták ki. 1994-ben jött el a legnagyobb pillanat az életemben, amikor az első könyvem megjelent. Azóta rendszeresen publikálok novellákat és regényeket.

2. Több művedben is megjelenik a meghökkentő, elgondolkodtató mesei világ. Miért ezt a műfajt választottad, és mit szeretnél átadni az olvasóknak ezekkel a történetekkel?

Én úgy fogalmaznék inkább, hogy korán elköteleződtem a misztikus történetek mellett, de sohasem szerettem volna egy „kitalált” világban „kitalált” lényekkel benépesíteni a történeteimet. Jobban érdekelt, hogy működik a hétköznapokban a beszüremlő misztikum, egy „józan ésszel”, tudományosan nem magyarázható jelenség. Mindig is szerettem a pörgős, krimi-jellegű sztorikat, így aztán nagyon hamar adta magát a misztikus thriller, mint zsáner. Az X-akták óta tudjuk, hogy „az igazság odaát van”, én pedig úgy döntöttem, ezt a bizonyos igazságot fogom kutatni.

A kérdésed második része nagyon is fontos dologra tapint. Van egyfajta küldetéstudatom abban a tekintetben, hogy szeretném, ha minél több olvasóm elgondolkodna az általam felvetett kérdéseken, és ennek köszönhetően egyre inkább kritikus szemmel tekintene a világra, a gondolkodás luxusát nem megspórolva. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a világunk sokkalta több annál, mint amit szegényes érzékszerveinkkel befogni képesek vagyunk. Azon vagyok, hogy egyre többen legyünk, akik nem fogadnak el minden szájbarágós, lerázós magyarázatot a világ különleges történéseivel kapcsolatban.

3. A “Megszállottság” című köteted a “Mason Murray meghökkentő meséi” sorozat része. Miben különbözik ez a kötet a sorozat többi részétől, és milyen témákat dolgozol fel benne?

Valóban, ez a széria második darabja. Maga a sorozat abból az ötletből született, hogy a kilencvenes évek végén, és a kétezres évek elején írt rengeteg novellámat új köntösbe bújtatva a ma olvasóját szólítsam meg velük. Annak idején egy borsodi hetilap kérésére kezdtem rövid, meglepő befejezésű novellák írásába kezdeni, ami aztán olyan sikeres lett, hogy több mint 260 ilyen írás született jó hat év alatt.

Igazából nincs különbség az eddig megjelent két válogatás és a most készülő harmadik között. Minden esetben igyekeztem úgy válogatni a régi és az azóta megszületett sztorik közül, hogy a lehető legváltozatosabb legyen a zsáner, és a témaválasztás. Egy közös van csak bennük. Mind csattanós, meglep végez ér. Ezért is kapta a sorozat annak idején a „Meghökkentő mesék” címet. A nagyobb részben rövid, kisebb részben hosszabb történetek között vannak horror-, a krimi-, a sci-fi és a paródia zsánerébe tartozók vegyesen. A lényeg, hogy szórakoztatóak legyenek, és legalább egy csavart tartalmazzanak a végén.

4. Milyen kihívásokkal szembesülsz ma magyar szerzőként a könyvkiadás vagy az olvasók elérése
terén?

Ez egy nagyon tág témakör, tényleg rettentő nehéz röviden beszélni róla. Azt szoktam mondani a régi szólás-mondást idézve, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka. És ez évről évre egyre inkább így van. Az elmúlt évtizedek trendje ezt mutatja. Technikailag bárki jelentethet meg könyvet, így aztán az önkifejezés egyik lehetséges módjaként rengetegen – azt hiszem, a kívánatosnál többen – az írást választják. Így születik megannyi eszkimó, aki aztán az olvasóközönséget alkotó fókákra vadászik. Azon a terepen viszont rengeteg tényező tizedeli a „populációt”.

Elmondhatatlanul sok egyéb lehetőség kínálkozik a fiatal, és kevésbé fiatal potenciális célszemélyek számára, hogy a szórakozási igényüket kielégítsék. Sajnos a gazdasági helyzet sem könnyíti meg, hogy minél többen vásároljanak könyveket. Aztán akik mégis emellett a csodálatos kikapcsolódás mellett teszik le a voksukat, mint az olvasás, azzal szembesülnek, hogy valami egészen elképesztő kínálat zúdul az ő erősen korlátozott felvevőképességükre. Illúzió, hogy a közösségi média által teremtett lehetőségek automatikusan összekötik az írót az ő olvasójával. Iszonyú nagy zaj van a teljes médiában, ahol az alkotók a figyelemért harcolnak, a fogyasztók meg azt se tudják, hová kapják a fejüket, melyikre reagáljanak a milliónyi inger közül.

Így aztán marad a kitartás, a minőségi munkába vetett hit, hiszen aki egyszer az írásra adta a fejét, azt nem lehet eltántorítani attól. Minden lehetséges platformot, fórumot ki kell használni, meg kell mutatni, hogy valóban különbözünk mindenki mástól, nem csak mondjuk. Közben pedig kizárólag olyat szabad csinálni, ami érdemes a széles olvasóközönség figyelmére. Én legalábbis erre a módszerre esküszök.

5. Melyik könyved vagy történeted áll hozzád a legközelebb, és miért? Van-e olyan karakter vagy motívum, ami különösen fontos számodra?

Ez a létező legnehezebb kérdés, hiszen minden történet a saját gyermekem, hogyan is tehetnék különbséget közöttük. Ha újdonsült olvasójelöltek megkérdezik, melyik könyvemmel kezdjék az ismerkedést velem, akkor általában a Visszatérő végzetet szoktam mondani. Azért mert talán abban van jelen a leginkább komplex módon az én világlátásom, ahogy a megmagyarázhatatlan, paranormális jelenségekhez viszonyulok. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam új olvasóktól is, mert annak dacára, hogy a hasonló tematikájú könyveket eddig kerülték, ez teljesen beszippantotta őket, és nyitottá váltak a világomra. 

Nincs ugyan visszatérő, nagyon jellegzetes motívum, de mivel nagyon közel áll hozzám az idegen civilizációk és a bolygónk kapcsolata, ezért arányaiban relatíve sokszor vizsgálom meg a történetekben, mit jelenthet az, ha nem vagyunk egyedül a világegyetemben. Kedvenc karakterem ugyan nincs, de a „Rossz hold” című könyvem egyik szereplője olyan nagy tetszést aratott a kiadón belül, hogy arra kértek, a későbbi sztorikban akár csak egy villanás erejéig is, de bukkanjon fel ő. „Az első lovas”-ban ez a kívánság teljesült is. Bár ha jól emlékszem, ehhez az „elváráshoz” neked is volt némi közöd…

(megjegyzés: de még milyen közöm volt, peticóit akartam indítatni, hogy külön történetet követelek neki... ez az elvárásom továbbra is él, de Az első lovas Alex Cooper karakterével. :) )

6. Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve? Dolgozol-e új könyvön vagy sorozaton, és milyen témák foglalkoztatnak mostanában?

Ahogy kicsivel korábban említettem, a „Meghökkentő mesék” sorozat harmadik kötete éppen készülőben van és várhatóan még karácsony előtt megjelenik. Ősszel pedig hozzákezdek a már régóta halogatott „Az éj sötétje” projekthez, amely reményeim egy kifejezetten hideglelős történet lesz egy hatalmas csattanóval a végén. Ebben a regényben az emberek azon visszatérő nagy kérdését járom körül a tőlem megszokott stílusban és formában, hogy vajon milyen életük lenne most, ha a múlt egy bizonyos pontján másként alakulnak a dolgok az ő döntésük alapján. Ha minden jól megy, ez a könyv jövőre szintén elérhető lesz.

A könyveit itt tudjátok megvásárolni. Ne feledjétek el használni az OLVASOLAMPAS kuponkódot, hogy a kosaratok végösszegéből 10% kedvezmény levonódjon.

Az alábbi oldalakon elérhetitek:

Moly.hu

Facebook

Instagram

Nos, erről a könyvről végtelenül nehéz írni, ahogyan olvasni is erőt próbáló volt. 196 oldalnyi tömör fájdalom.

Hanna, másfélévesen életét vesztette egy kezeletlenül hagyott kórházi fertőzés miatt. Négy nap története, amely örökre megváltoztatta a család életét. Betekintést nyerhetünk az anya szemszögén keresztül a kálváriájukba és újrakezdésükbe. 

A társadalomnak tükör, a hozzátartozóknak bátorítás: a gyászolót magára sose hagyd! Az orvosok számára felkiáltójel, egy anya kérlelése. A könyv a szeretet erejéről, az élet szentségéről, választásaink jelentőségéről, összeomlásról és újrakezdésről szól, arról, hogy van élet a halál után, és hogy a boldogság tanulható.

Ez a memoár ékes bizonyítéka az orvosi hanyagságnak. Minden elismerésem a szerzőt illeti, akinek volt ereje kilépni a komfortzónájából, és ország-világ elé tárta az érzéseit. Szembenézni önmagunkkal, beszélni a bűntudatunkról, amelyen soha semmi se enyhíthet. Hatalmas erő és bátorság lakozik benne, amiért ezt megtette!

Nagyon fontos üzenetet hordoz magában, segítséget nyújthat hasonló helyzetben lévő embereknek. Hiszen nincsenek egyedül. Talán nincs is szörnyűbb annál, mint amikor egy szülő elveszíti gyermekét. Nagyon elkeserítő az a tény, hogy bár Éva minden lépést megtett az igazságszolgáltatás reményében, mégis Hanna haláláért felelős szakemberek a mai napig nincsenek felelősségre vonva...

Továbbá olyan súlyos problémára hívja fel a figyelmet, amelynek nagyobb hangot kellene kapnia. Kicsiny hazánkban az egészségügy rémes állapotban van, ahol az ember már fél bemenni a kórházba, mert nagy eséllyel kórházi fertőzéssel tér haza. (Tisztelet a kivételnek, azoknak, akik a mai napig becsületesen és lelkiismeretesen végzik a munkájukat, és erejükön felül teljesítenek nap, mint nap. Nekik jár az ölelés). Az egészségügyünk, ahogyan a kórházaink állapota is a béka feneke alatt van. Olyan országban élünk ahol minden naposak a kórházi fertőződések, ahol a falakról omlik le a vakolat, ahol nem működnek a légkondik a műtőkben... hiszen nincs elég munkaerő, az ott dolgozók leterheltek, az elavult infrastruktúra, a pénz hiánya mind-mind ezekhez a problémákhoz vezethetőek vissza. (A kórházi fertőződésekről részletesebben itt tudtok olvasni).

Az első sortól kezdve olyan fájdalom költözött a lelkembe, amelyet egyszerűen szavakba sem tudnék önteni. F. Éva és családja, ahogyan sokan hozzá hasonlóan a hadak útját járta meg egy ilyen szörnyű esett után. És azaz erő, ami bennük lakozik! Ami által volt hitük és akaratuk újrakezdeni és tovább élni. 

Az olvasással lassan haladtam, hiszen minden egyes mondattal a valóság arcul csapott, és csak sírni tudtam. 

Ez a történet nem csak egy gyászfolyamat elmesélése, hanem egy haldokló rendszer elleni jogos vád, amellyel az igazságért is küzd. A változásért:

Az orvostársadalom összezár, pedig a szakma presztízsét a színvonalas és emberséges feladatellátás adná. Nem árulás kivetni magunk közül azokat, akik gyógyítás helyett ártanak, ha nem tűrnék meg egymás között az orvosi arroganciát, akkor végre rangja lenne ismét a gyógyításnak. Nem bajtárs az, aki a pusztításban társ.

Itt tudod megvásárolni.

Hanna emlékére egy alapítványt hoztak lére, amely Nagymáté Hanna Alapítvány néven találhattok meg, de innen is el tudjátok érni. Éva nem csak coachként tevékenykedik, de idősellátással foglalkozik. Tanácsadásai során segíthet a gyászfeldolgozásában vagy akár önmagad megtalálásában.

Ma egy borítóleleplezéssel készültem nektek. G.F. Lancer – Fekete kéz című regénye előre láthatólag március 10-én fog megjelenni a Kielo kiadó gondozásában.

A szerző első kisregénye Expulzió még a Mogul kiadó égisze alatt debütált. Az erről készült könyvajánlómat itt tudjátok elolvasni. Ezúttal a sci-fi helyett a fantasy zsánerben alkotott. Ő lesz az újonnan megalakult kiadó első szerzője, amit remélhetőleg még sokan fogják követni.

A borítót és a könyvben szereplő illusztrációkat Vadas Máté tervezte, míg a szerkesztést és tördelést a Blue’s Book Solution kivitelezte.

Fülszövege:

Ha kedveled a romantikát, a naplementében andalgást, a vadvirágok közt kergetőző tündéket…
Ha egy történetre vágysz, ami lerohan és maga alá temet…
Nos, akkor ez nem a te könyved.
Ellenben, ha nem taszít az olykor karcosabb humor, a pórias modorú zsoldosok és szereted a kissé borongós hangulatú, komótosan kibontakozó dark fantasyt…
Ez esetben Nithras hozott Palladnia földjén vándor.

Egy kis kedvcsinálónak a következő idézetet hoztam még el:

A szerző további elérhetőségei:

Moly.hu

Facebook

Instagram