A blogon borítóleleplezés sorozat várható, amelynek első állomása Dyta Kostova a Terra Incognita hamarosan megjelenő regénye lesz.
2008-ban kezdett bele a Terra Incognita c. regényének megírásához, amely időközben rengeteg változáson esett át. Olyan sokszor kicserélődött a szöveg, hogy csak néhány bekezdés őrzi már az eredeti verzió emlékét. A történet és a szereplők is rengeteg változáson mentek keresztül, volt, aki nem élte túl és akadt köztük olyan is, aki csak néhány éve került be.
Az első korai fejezetekkel 2014-ben részt vett a Kéziratok Éjszakáján, majd 2016-ban Aranymosásra is benevezett vele, ahol a válogatás során kikerült egy részlet is a regény elejéről. 2018-ban már a regény új verziójával nevezett be Dyta a Twister Media második [bekezdés] pályázatára, ahol győztesként került ki a kézirata. 2019-ben közös megegyezés után ismét szabaddá vált a kézirat, amely 14 év írás után idén megjelenik.
A könyv várhatóan nyáron fog megjelenni Pergamen Libro kiadó gondozásában, így érdemes lesz figyelnetek az írónő faceboook és instagram oldalát is, hogy biztosan ne maradjatok le erről az elképesztő utazásról!
Na és akkor jöjjön a várva várt borító, majd a fülszöveg:
Fülszöveg:
VAJON MENNYI ÁLDOZATRA KÉPES AZ EMBERISÉG A FENNMARADÁSÉRT? Néhány évszázaddal azután, hogy a Földet jelentősen átformálta egy hármas természeti katasztrófa, a bolygó déli sarkán alászáll az első, idegen naprendszerből származó űrhajó. A kataklizma által sújtott emberiség a cygnitáknak elnevezett intelligens fajtól esélyt kap arra, hogy egy földszerű exobolygón újjászervezze önmagát. Ám az utazás nincs ingyen, és az egymással is hadban álló nemzeteknek teljesíteniük kell az alku rájuk eső részét. Confidence városállamában sajátos hierarchia uralkodik. Az építők, a katonacsaládok, a cégekbe tömörült vallások teljes kontroll alatt tartják a túlélők leszármazottait, és több generációra kiterjedő büntetéssel sújtják a rebelliseket. Ebben az osztályalapú társadalomban keresi helyét egy feltörekvő pilóta, egy táncművész, egy testvérpár, és egy paleontológus, a kataklizma előtti kor utolsó szemtanúja. Miközben a rendszer egyre fenntarthatatlanabbá válik, a mélyben már forradalmi gondolatokat dédelgetnek az elnyomottak. Kihasználva a széthúzó érdekcsoportok gyengeségét, a cygnita frakciók végül döntenek az emberiség sorsáról. Újrakezdésre csupán egyetlen alkalmas hely marad, de az ismeretlen föld, a betöretlen ősvadon egyre kevésbé tűnik alkalmasnak arra, hogy az emberi civilizáció új bölcsőjévé váljon. Első regényében az írónő a klímaválság aktuális kérdéseit sodró lendületű eposszá formálja, melyben tanúi lehetünk az emberiség exodusának. De vajon tanul-e fajunk a múlt hibáiból, vagy ismét a pusztulásba sodorja önmagát? Filozofikus, sokrétű és letehetetlen regény a sci-fi rajongóinak, hitről, erkölcsről, környezetvédelemről, és arról, hogy mi is teszi valójában emberré az embert.
Nektek hogyan tetszik a borító? Na és a fülszöveg?
Marton Emma (Mogul Kiadó) izgalmas időszak elé néz, hiszen „Még nem mehetünk haza” c. történelmi regényével hamarosan belép a magyar kortárs szerzők körébe. Bár elsőkönyves író, mégis remekül vette a könyvkiadással járó akadályokat. Volt szerencsém olvasni a megjelenés előtt álló történetet, és azt kell mondanom, ha akarnék se tudnék hibát találni benne. Emma kemény fába vágta a fejszéjét egy ilyen nehéz témával, azonban megsúgom, hogy mindent megoldott, amit kellett, a karakterfejlődéstől a dramaturgiáig.
Először is gratulálni szeretnék hamarosan megjelenő első regényedhez! Szuper lett, engem teljesen levettél a lábamról vele! Mielőtt lerántanánk a borítóról és a fülszövegről a leplet, feltennék neked pár kérdést, hogy a leendő olvasóid egy kicsit jobban megismerjenek. Ráadásul elárulom, hogy ez a mai nap a fent említett leleplezéseken túl azért is különleges, mert az írónő ma ünnepli a szülinapját. Boldog Születésnapot Kívánok innen is!
Azt már tudom, hogy oly annyira érdekel a történelem, hogy dolgoztál régésztechnikusként is. Honnan jött a „Még nem mehettünk haza” c. műved ötlete? Esetleg az egyik terepmunkád alkalmával jött meg az ihlet?
Köszönöm szépen a lehetőséget és a születésnapi jókívánságot!
Nem, az ötlet születése sajnos nem akkoriban történt, habár a régész kollégákkal dolgozni is rendkívül inspiráló volt. A „Még nem mehetünk haza” alapötlete egészen váratlanul talált meg, amikor 2019-ben külföldön éltem Svájcban és Bajorországban. Egy zürichi metróállomáson fellapoztam a padon heverő újságot; éppen aznap volt június hatodika, így a rögtön szembejött velem az első oldalon egy normandiai partraszállásról szóló cikk. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, mennyire szükségem van arra, hogy majd írjak erről egy regényt – elsősorban magamnak. Akkor még nem is reméltem, hogy eljut majd a kiadásig. A történet cselekményét pedig nagyjából fél évvel később egy Münchenbe tartó vonatúton dolgoztam ki a fejemben. Heinz onnantól már a saját útját járta.
Miként vált ötletből történetté?
Kint Németországban már bizonyos részeket papírra vetettem angolul – mert az igazat megvallva egy év után akkor már eléggé elszoktam a magyartól. Később, amikor hazajöttem, beütött a karantén, és ezt kihasználva néhány hónap alatt el is készültem az első kézirattal. Bevallom, az elején pokoli nehéz volt visszaszokni egy másik nyelvre, egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat, és megszámlálhatatlan alkalommal kellet újra és újra átírnom bizonyos fejezeteket, mire végül belerázódtam a dologba.
Két fajta író létezik: akik már a legelején tudják melyik fordulópont után jön a következő, míg a szerzők döntő többsége alaposabb előkészületek, kutatómunkák és folyamatos csiszolgatások alapján készítik el a végleges művüket. Esetleg vázlatot készítettél róla vagy minden jött magától? Melyik csoportba sorolnád inkább magad?
Rengeteg kutatómunkát végzek főleg a regény megírása előtt, de gyakran még az írás során is kutatok, mert olykor menet közben jövök rá, hogy ezt-azt muszáj lesz megváltoztatnom. Szóval igen, azt hiszem, én az alapos előkészületeket végzők táborába tartozom – már ami a történelmi hátteret illeti. A cselekmény megtervezése egy másik kategória. Habár szoktam vázlatot készíteni a nagyobb fordulatokról, a sztori közepét gyakran a karakterekre bízom, hogy önállóan alakítsák a történetet. A tervezésnél nekem csak azt fontos tudnom, hogy hogyan fog kezdődni, és mi lesz a vége. Ez előbbiből adódnak a főbb karakterek és a könyv hangulata, az utóbbiból pedig a történet mondanivalója. Amíg ez nem tiszta, addig neki sem állok a regénynek.
Miért pont ezt a témát választottad?
Mert szeretem a nehéz témákat? :D Kedvelem a szokatlant, az új nézőpontokat, az antihősöket, és szokásom kegyetlenül elbánni a szereplőkkel – azt hiszem, itt ez mind adott volt. :D Komolyra fordítva a szót, azért, mert még nem találkoztam olyan könyvvel (a szakirodalmat leszámítva), ami a németek szemszögéből mutatta volna be a D-napot. Külföldön töltött időm során annyira a szívemhez nőttek, hogy úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy nem róluk fogok mesélni ebben a regényben.
Mindig is része volt az életednek az írás vagy egyik nap felkeltél és úgy érezted neked írni kell és kész?
Gyerekkorom óta a részem. Sokszor megkaptam a tanáraimtól, idegenektől, hogy „álmodozó vagyok, aki csak fél lábban van a valóságban, ideje lenne már visszatérnem a földre”. Mielőtt regényekbe kezdtem volna, évekig blogoltam, és az unokatestvéreimmel találtunk ki magunknak pár oldalas történeteket, a kezdetek kezdetén pedig novellákkal próbálkoztam. Úgy emlékszem, tizenegy évesen küldtem el először pályázatra az írásomat – és fődíjat nyertem vele. Máig élénken él bennem a dolog, mennyire megdöbbentett mindenkit, de főleg engem. Azt hiszem, innentől kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással.
A jövőben várható, hogy újabb regénnyel kápráztatod majd el a könyvmolyokat? Esetleg az is ilyen témájú lesz vagy kipróbálsz valami újat?
Igen, nagyon szeretnék a többi regényeimmel is eljutni a kiadásig! Jelenleg nyolc kész kéziratom lapul a fiókban, de ezek közül csak néhányat ítélek elég jónak ahhoz, hogy számos csiszolgatás után egyszer könyv lehessen belőle. És természetesen mindig dolgozom egy újabb történeten. Tavaly kicsit pihentettem az évszámokat, és kísérletezős kedvemben a sci-fi felé fordultam. Idén is valószínűleg még maradok ezen a vonalon, de már gyűjtöm az információkat a következő történelmi regényhez.
Óriási munkával jár egy ilyen minőségű regény megalkotása, ha a szerző arra törekszik, hogy ne csak korhű, de történelmileg is hiteles legyen. Mióta foglalkozol vele? Mi kellett ahhoz, hogy ilyen legyen?
A második világháború témájával 2016 óta foglalkozom. A „Még nem mehetünk haza” előtt már megírtam három hasonló témájú regényt, ez segített, hogy könnyebben bele tudjak „helyezkedni” az adott korba. Képes vagyok rengeteg száraz szakirodalmat olvasni, de ezt is élvezem, ha újabb adalékot találok benne a történethez. Emelett az internetes archívumok néha igazi kincsesbányák – még az 1944-ben XY kórházban dolgozó francia orvosok neveit és műtései időpontját is sikerült megtalálnom. Eszméletlen, milyen dokumentumok fellelhetők, ha alaposan utánajár az ember. De ez csak a kutatómunka egyik része.
A másik az, amikor kimész a „terepre”, és magad körbenézel. Ez nyilván nem mindig lehetséges, ám sokkal maradandóbb élményt nyújthat, és nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy az író igazán átélje a saját témáját. Normandiában sajnos még nem volt szerencsém járni, de a regényben említett összes német városban és faluban igen. Eljutottam néhány emlékezetes történelmi kiállításra, megjártam a dachaui koncentrációs tábort, valamint a berchtesgadeni Sasfészket – számomra ezek mind hozzátartoztak a kutatómunkához, a német identitás mélyebb megismeréséhez és annak a felismeréshez, hogy mi, akik szerencsére már egy másik korban élhetünk, csak egy töredékét bírjuk elképzelni annak, hogy mennyire borzalmas is lehetett a világháború.
Csodálkoztam, hogy a helyiek mennyire nyíltak ezzel a témával kapcsolatban. Számos családi történetet megosztottak velem, néha régi fényképeket is mutattak, amelyek szintén hozzátettek a regényhez. Az egyik 90 év fölötti néni például, akit heti szinten meglátogattunk az idősek otthonában, állandóan Bréma bombázásáról mesélt, amit gyerekként élt át.
Az íráson, olvasáson kívül még mivel töltöd szívesen az idődet? Az nem titok, hogy a tollon kívül a ceruzával is csodákat tudsz alkotni, hiszen például Tomcsik Nóra – A nyírfák csendje c. regényének borítója és a benne szereplő rajzok is te kezed munkáját dicsérik.
Igen, ez egy közös projektünk Nórival. Régebben sokkal intenzívebben rajzoltam, mint most, mert átadtam a főszerepet az írásnak, de mindig jó érzés, ha hozzá tudok tenni valami pluszt akár egy könyvhöz, akár egy reklámfestéshez, vagy egy étterem beltéri díszítéséhez.
Az írás mellett még a sportban kezdem felfedezni önmagam, tavaly sikerült eljutnom odáig, hogy megkaphassam thai bokszban a versenyzői státuszt – igyekszem tartani a szintet.
Nagyon szépen köszönöm az interjút! Már nagyon várom, hogy fizikai formában is a kezem között tudhassam a regényedet. Örömmel tölt el, hogy nem csak előolvasód lehettem, de ebben az izgalmas eseményben is részt vehettem veled.
Krencz Nóra az írásban talált otthonára. Miután olvastam az összes könyvét bizton állíthatom, hogy jelenlegi könyvével a Szilánkkal teljesen beérett a feladatához.
Már többször is Dugonics András Irodalmi díjra jelölték fantasy kategóriában, míg nem idén a kalandregény kategóriában negyedik helyezést érte el. Szóval Nóri, ezúton is még egyszer gratulálni szeretnék neked. Még mindig igazán szívmelengető érzés, hogy segíthettem a borítóleleplezésben és a köszönetnyilvánításban ott szerepel a nevem.
Olyan témát vett górcső alá, amely a mindennapjainkban is jelen vannak a modern emberek életében. Mégpedig a patriarchális társadalomban elhelyezkedett nők szerepe. Hiszen a nőknek igenis bírnia kell továbbra is szépen, csendben a folytonosan őket ért sérelmeket. Legyen szó arról, ha az utcán sétálva utánunk kiabálnak a férfiak gyöngyszemei, de akkor is, amikor elfajulnak (?!) ezen helyzetek. Legyünk szépek, okosak, csábosak, megértőek, de mindezt úgy, hogy ne vigyük túlzásba. Tartsuk fent a család békéjét, a ház rendjét és természetesen legyünk sikeresek a karrierünkben is, mindezt úgy, hogy a párunk sikereinek árnyékában maradjunk. Hála az égnek, egyre több az olyan férfi, aki kiáll értünk, aki velünk van. Akikkel egyenlő társak vagyunk, mind a munkahelyen és a párkapcsolatban. Egyre több nő talál önmagára és lép ki ebből a skatulyából. Ennek a fejlődésnek a sikeréhez ajánlom a Szilánk elolvasását. Milyen érdekes gondolatmenet, hogy a tükör a legőszintébb barátunk, ha meghalljuk a szavát. Önmaguk elfogadása és megismerése, nem feltétlenül jár fájdalmak nélkül, ezt szimbolizálja a könyvben az összetört szilánkokat rejtő erszény.
A főszereplőnk életébe rövid betekintést nyerhetünk, míg a további három nő bőrébe bújhattunk. Az elmúlt korok a társadalom összes rétegéből egy-egy apró szilánkot kiragadva. Demetria-ról, Marie-ről és Emilie-ról szól, akiknek a gondolkodásmódja meghaladta a korát és nem féltek a társadalmi elvárásokkal szembe menni. Apránként, de az ilyen mozzanatok indították el a változást. Azonban a regény még egy másik fontos témát is célzott kiemelni: az önmagunkra találást. Szinte érzem, ahogyan a szerző a könyv végéhez érve talált ténylegesen a belső hangjára. Mindemelett mintha csak egy vallomás lenne az olvasóhoz. Egy olyan vallomás, amely elolvasásával sokunkat motiválhat:
Demetria megmutatta: nőként is ember vagyok. Legyek önállóbb, adjak hangot a véleményemnek, és álljak ki mellette. Marie Louise rávezetett, hogy ne hagyjam magam befolyásolni, ne engedjem, mások saját céljaiért átmosni az agyam. Emilie pedig… nos a legszemélyesebb tanácsot adta. Ne érjem be kevesebbel annál, ami boldoggá tesz és felvirágoztatja a lelkemet.
Demetria, Marie Louise, Emilie Jefferson karakterek megalkotása olyan zseniálisra sikeredett, hogy külön-külön regényekért kiálltanak. Nóri a szereplőket nem kíméli, számomra kedves szereplők is meghalnak, nem feltétlenül kapták meg a maguk jutalmát, mint például a szerelmet. Ilyen mély gondolatokat, amelyeket a könyv tartalmaz, csak tapasztalás útján szerezhet az ember. Szinte érzem az író lelkét, a törekvéseit, a fájdalmait és örömeit a sorok között.
Mindenkinek bátran ajánlom ennek a könyvnek az elolvasását, akik szeretik a lélektani, történelmi fikciókat, egy fantasy jeggyel keverve. Engem örökre magával ragadott és biztosan újra fogom olvasni még jó párszor.
A könyvet a kiadó webshopjában tudjátok megvásárolni és ne feledjétek el használni a OLVASOLAMPAS kuponkódot.
Mielőtt a könyvekről írnék, be is szeretném mutatni, hogy mi is az a Bookstagram tour és hogyan is működik ez. Hiszen azon öt szerencsés blogger között lehettem, akiket kiválasztott Lukács Edina (book_time_26) és Aurora Lewis Turner, hogy a Bolygókeringő trilógia 1-2. részét elolvashassák.
Az Instagramon egyre nagyobb teret hódítanak a szem gyönyörködtető könyves képek, így ezt meglovagolva a kiadók bloggerek segítségével megalkották elsőként külföldön, majd hazánkban is a bookstagram tourt. Számos kiadó vagy éppen szerző bloggerekkel együtt működve Bookstagram Tourt indít, melynek célja, hogy minél nagyobb közönséget elérve népszerűsítsük az adott regényt.
Mielőtt jelentkeztem volna, utána jártam Névtelenek és A hetedik bolygó c. regényeknek, amelyeknek borítói egyszerűen meseszépek. Ráadásul, ha jobban megfigyeljük őket az alattuk lapuló történetet vezetik fel. Nem szeretem, amikor a borító és a történet között semmilyen összefüggés nincsen, így számomra ez egy pozitív csalódás volt.
Mind a két rész fordulatos, kalandos, titkokban gazdag történetet, azonban a második rész már helyszínekben is gazdagabb.
Egy olyan világba csöppenünk, ahol a Föld lakhatatlan lett, így az emberiség túlélése érdekében a már felfedezett exobolygókra telepítették őket. Ezen momentum miatt, akár még elképzelhető jövőnek is mondhatnánk. Nyílván azt leszámítva, hogy feltehetőleg „közel” lenne egy másik exobolygó. Az évek során az emberek élettartalma megnövekedett, a környezeti hatások által képességeket is elkezdtek kifejleszteni a túlélésük végett. Azonban a képeséggel rendelkezők számára ez sem jelentet menekvést, hiszen a nélküliek felfigyeltek rájuk. Ahogyan az lenni szokott, aki egy kicsit is „különb” az átlagosnál, azt jobb híján kitaszítják. Azonban az átlagosok között voltak olyanok, akiket vagy a félelem vagy az irigység vezérelte és elkezdték üldözni a névteleneket. Egy biztos: az evolúció csodája nem mentette meg az emberiség egy részét, hiszen továbbiakban is menekülniük kellett, már nem csak a természeti erő viszontagságai miatt, hanem a saját fajtájuk kegyetlensége elől.
Aurora mit sem sejtve éli hétköznapi életét, mígnem ereje életre kel. A névtelenek között is ritka erő birtokában van ő, ami nem csak neki, de az állam katonáinak is feltűnik. Innentől kezdve versenyt fut az idővel. Hiszen, ha megadott időn belül nem jut el előző életei fontos helyszíneire, ezáltal összegyűjtve a többi képességét, Aurora meghal. A rögös útján barátokra lel, akik akár a halálba is vele tartanának.
Az első részben Aurora előző életeiből 5 erős nő élete tárul a szemünk elé: egy fáraó felesége, egy kereskedő leánya, egy papnő az indiánok között, egy fiatal lány és egy kutató. Egy közös van bennük: a mérhetetlen fájdalmuk miatt pusztítást végeznek. Aszeth és az Aleshanee története állt a hozzám legközelebb, míg az ausztráliai nyaraláson levő Adéllal semmilyen módon nem tudtam azonosulni. Számomra idegen és élvezhetetlen volt. Úgy gondolom, hogy a Anne Lewis életének egy szeletére való visszatekintésre mindenképpen szükség volt, hiszen ezáltal ismerhettük meg mi lett a csodálatos Föld nevű bolygónkkal.
A második részben olyan helyszínekre is elkalauzol minket a csapat, ahová ember eddig nem nagyon tette be a lábát. Vagy éppen elénk tárja, górcső alá vetve a nincstelenséggel és reménytelenséggel járó problémákat, mint például: fiatalok az utcán élnek és tudatmódosító szerekkel jutnak pillatnyi boldogságukhoz.
Mindegyik karakterben felfedezni véltem egy-egy olyan mozzanatot, amely közelebb hozta az olvasóhoz az adott karaktert. Egyetlen egy karakterrel nem tudtam megbarátkozni, aki nem más, mint Aurora. Számomra gyerekes volt a viselkedése, amelyet reményeim szerint a harmadik részben már levetkőz önmagáról. Nagyon sokszor túlon-túl önfeláldozó volt, ráadásként elutasító is a közkedvelt Lloyddal szemben.
Izgatottan várom, hogy a 3. részben hova sodorja őket az élet. Llyold talán élete egyik legnehezebb döntése elé kerül, vajon melyiket fogja választani? Aurora képes lesz legyőzni a benne rejlő gonoszt és felülkerekedni az átkon? Képes lesz rá, hogy megmentese a névteleneket és a vezetőjük legyen?
Még egyszer szeretném megköszönni azt, hogy a kiválasztottak között lehettem, ráadásul a poszt megírása óta már a 3. része is a kindle-n vár az elolvasásra. Így a történet lezárásáról is hozom majd a későbbiekben az ajánlómat.
Mindent összevetve tetszett a trilógia első két része, azonban a fent említett két ok miatt csak 4 csillagot tudnék rá adni. Érdekesen felemelte a fiatalok drogkezelési és szegényebb országok problémáit is, mint például: fiatal lányok prostitúcióját, az emberkereskedelmet. A könyvben megjelenő szerelmi szál számomra mindenképpen emelt a történeten. Magával vonzott a történet és az olvasása közben nem éreztem az idő múlását.
Vedd a kezedbe a regényt és légy részese a kalandnak.
Kedvcsinálóként az írónő engedélyével elhoztam nektek a kedvenc részletemet a 2. részből:
Legnagyobb meglepetésükre nem a folyó felé vették az irányt, hanem a kitört üvegű hangárhoz értek, majd egyenként léptek be annak sötétjébe. A társaság legnagyobb csodálkozására a hangár közepén lévő, terjedelmes medencében víz állt, ami tükörsima felülettel rendelkezett. Csupán a hangár tetején lévő ablakok által átengedett holdak és csillagok fényét tükrözte vissza az éjsötét felület. A medence közepén pedig egy régi hajó állt. Ez a hajó egy cseppet sem hasonlított azokra a gépekre, amelyek a város folyóján úsztak nap mint nap. Ez fából készült, óriási árbocai és vitorlái voltak, valamint egy egész személyzet sürgött-forgott rajta. Samnek és a lányoknak tátva maradt a szája, amint meglátták azt az építményt, aminek legmagasabb rúdja elért egészen a hangár tetejéig. Az alacsony kalóz ekkor elkurjantotta magát, mire a hajó fedélzete megelevenedett, és a rajta dolgozó öt-tíz ember útra késszé varázsolta a közlekedési eszközt. – A tervünkben az állt, hogy néhány óra múlva indulunk csupán, de, mivel közbejött ez a sürgős út, úgy gondolom, hogy talán veletek kivételt tehetünk. Gomorába megyünk egy újabb szállítmányért. – Nagyszerű – állította szarkazmussal teli hanggal Lloyd, mire bizonytalanul a hatalmas tákolmányra nézett, majd megjegyezte: – Remélem, ez nem fog a nyílt vízre kifutni! – Itt dehogy! – hallották, ahogy röhögésben törtek ki a kalózok, a nevetésük pedig hosszan visszhangzott a hangárban. – Akkor meg mégis, hogyan… – kezdte Auróra, mire a kalóz rávetette fürkésző tekintetét, majd így szólt: – Hamarosan meglátod, szivi. – Erre egy halk morgás csapott fel Lloyd torkából, ami rávonzotta a kalózok, így azok főnökének tekintetét is. Az embercsempészek mit sem törődtek vele, ehelyett felkészítették a hajót az indulásra. A legénység többi részét és a jövevényeket is egy csónakba ültették, majd a közlekedési eszközre kalauzolták őket. Lloyd érezte, ahogy felfordult a gyomra, gyűlölt ugyanis hajókázni, látszott is az arcán, hogy nem érezte jól magát ott, de szerencsére még azelőtt elérték a jókora teknőt, hogy kiadhatta volna magából a szegényes ételt, amit aznap fogyasztott. Amint felkerültek a hajó fedélzetére, a kapitány, akivel az üzletet kötötték, kiadta a parancsot, így a többiek serénykedve hajtották azt végre, immáron indulásra készen. Az egyik csempész odavetette az újonnan érkezőknek: – Kapaszkodjatok jól! Zűrös lesz a landolásunk!
– Fasza – morogta Lloyd, miközben igyekezett erősnek tetettetni magát, de ő bizonyult az elsőnek, aki megkapaszkodott a kötelekben. A társaság tagjai is elhelyezkedtek egy-egy kötélbe, korlátdarabba markolva, és az indulást várva. A kapitány a hajó közepére állt, és az utasok legnagyobb meglepetésére behunyta a szemét, aminek hatására furcsa dolog történt. Az alattuk lévő víz cseppekre vált, a cseppek pedig elkezdtek a gravitációnak ellentmondva felfelé peregni. Auróra látta a tükrükön megcsillanó csillagok fényét. Alig hitt a szemének, amint észrevette, hogy az alattuk lévő víz miként viselkedett, miközben úgy tűnt, mintha maga a hajó is felfelé emelkedett volna. Hirtelen nem látott az építmény körül semmit, csupán az állandó sötétséget. Már a hangár, a törött ablakok, a kinti móló, mind semmivé lett. Auróra elveszett a varázslatban, az intő szót elfeledve hajolt ki a hajó korlátján, hogy az ott lévő, felfelé szálló cseppek után nyúljon, és ezzel a markába zárja őket. – Kapaszkodj! – hallotta Lloyd parancsoló hangját, aki nem volt a helyzet magaslatán. A lánnyal ellentétben ő ugyanis egyáltalán nem élvezte ezt az utazást. Auróra viszont, mintha meg sem hallotta volna a felszólítást, széles mosollyal az arcán a vízcseppekbe révedve próbálta utolérni őket. De a következő pillanatban valami történt. A hajó már nem emelkedett tovább, a cseppek is megálltak egy pillanatra, s a következő minutumban maga a hajó a vízcseppekkel együtt kezdett zuhanni. Lloyd ijedten kapott a vörös hajú lány után, aki a levegőben lógott a vízcseppek után bámulva, majd gondolkodás nélkül megragadta, közel húzta őt magához, és igyekezett kímélni őt minden ütődéstől, aminek ezáltal ő maga kapta a javát. A hajó végül egy hatalmas loccsanással ért vizet, miközben a vízcseppek is visszatértek az eredeti, a fizika törvényeinek engedelmeskedő helyzetükbe. De az utasok legnagyobb meglepetésére immáron nem a sötét hangárban találták magukat, hanem a nyílt vízen, hiszen egy méretes tó habjait szelték az előttük magasodó város irányába. Auróra tisztán hallotta a legénység kurjongatását, de ő maga egy erős szorításban találta magát, így megtelt a tüdeje Lloyd vonzó illatával, érezte a férfi testének melegét, a saját ujjait annak húsába vájni, melyek nem tehettek semmilyen kárt benne. A férfi szorosan tartotta Aurórát, aki egy kicsit fel is szisszent ettől, de édes kín volt ez számára. Lloyd szorítása megenyhült egy pillanatra, így Auróra kiutat talált annak védelmező mellkasából, ölelő karjaiból, így aztán levegő után kapkodva lépett el tőle, mire szemben találta magát annak zöld tekintetével.
Végül mindenki megkapja, amit érdemel. Az égi igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek, de Végzet mindenkit elér.
Mire e cikk megírásához értem, végeztem az összes Leda tollából íródott regénnyel. Azonban Végzet c. könyvét mutatnám be most. Ahogyan azt már A Dög c. regényénél is megfigyelhettük – rövid terjedelmű, de annál tartalmasabb. A jó és a rossz tettek következménye. Hiszen ahogyan a mondás is tartja: a hazug embert hamarabb utol érik, mint a sánta kutyát. Roppantul sajnálom, hogy még mindig ilyen világot élünk, ahol az emberek egy része lop, csal, hazudik. Van, aki azért, mert számára ez a kényelmesebb járható út. Vagy éppen azért, mert jelenlegi helyzetében a Maslow-piramis első fokát sem tudja kialakítani magának, esetlegesen családjának. Azonban azok az emberek felett nem lehet nem ítélkezni, akik mások megkárosításával keresik meg a pénzüket. Gondolok én itt olyan helyzetekre, mint például: civil szervezetek nevében adományt gyűjteni.
A történetet három szereplő szemszögéből ismerhetjük meg. Nina a jó megtestesítője, Warrick pedig teljesen az ellentéte. És itt van Végzet, akinek a feladata, hogy a helyes útról letért embereket visszaterelje. A tiszta lelkű nő, aki mindig ott segített, ahol csak tudott, azonban elérkezett az a nap is, amikor egy csalás áldozata lett a férfi által. Innentől kezdve már ő se akart tovább adakozó lenni. A férfi „kiemelkedő” eredményei miatt rögvest Végzet listájának élére kerül, sőt teljes körű figyelmét nyerte meg.
Egy olyan felépített világba csöppenünk, ahol az életünkben már sokszor emlegetett végzetet és sorsot megszemélyesíti a szerzőnő. Ők kettejük viselkedése már-már annyira emberi, hogy úgy érzékeljük ők ketten köztünk járnak. Azonban csak testet „kölcsönözve” tudnak a köreinkben mozogni.
A könyv eléjétől szurkoltam a csaló férfinak, hogy végre valahára magába forduljon és jobb útra térjen és személyiségfejlődésen essen át, ahogyan annak lennie kell. Azonban amikor ez a várt fordulat elmaradt még jobban felcsigázott. Nárcisztikus személyiségjegyeivel még inkább csak azt érte el, hogy egy kanál vízben fojtanám meg. Nagyon remélem, hogy a valóságban is hasonlóképpen működik az igazságszolgáltatása a sorsnak, a végzetnek, a karmának vagy bárhogyan is hívjuk. Warrick Végzet által okozott szenvedését olyan részletesen festette le, mintha csak a Hannibal c. regényt olvastam volna.
Szeretem, hogy Leda ilyen módon is feltudja hívni az emberek figyelmét a körülöttünk munkálódó rosszra és a jó értékelésére a mindennapjainkban. Ahogyan azt már megszokhattuk az írónő sajátos, nyers, de annál őszintébb kifejezéseivel, humorával viszi előre a történetei cselekményét. Különlegesnek mondhatom ezen könyvét hiszen miközben tanított, megnevetett is a viccesebbnél, viccesebb beszólásokkal. Egyértelműen Végzet és Sors lett a kedvenc karakterem ebben a regényben. Hiszen a való életben ők egy megfoghatatlan fogalmak, amelyek/akik olyan erőkkel rendelkeznek, hogy mi azt fel se foghatjuk. Egyszerűen csak hiszünk bennünk és kész. Ennek ellenére Leda annyira közel hozta őket, emberi tulajdonságokkal felruházva, hogy már szinte meg lehet őket érinteni. Ennek megkoronázásaképpen a párbeszédüknél azt éreztem, mintha csak két régi barát lenne, akik rohanó életükben összefutnak és nevetnek egy jót a világ nagy dolgain.
Bár meg kell hagyni, Leda örökre a szívembe lopta magát a Boszorkánydinasztia összes tagjával, úgy ahogyan van az egész nagy csapat (természetesen Lunával az élen), így nehéz, nem elfogultnak lennem, ezen sorok megírásánál. Ez a könyv nem arra való, hogy elrepítsen egy másik világba és kikapcsolódj. Nem, nem és nem. Ahogyan A Dög c. regényéről is elmondható volt, tényfeltáró. Ráébreszt minket az ember gyarlóságára és segít megkülönböztetni a csalót, a ténylegesen rászorulótól.
Fájdalommal, veszteséggel és megaláztatással fogsz fizetni minden fájdalomért, veszteségért és megaláztatásért, amit másoknak okoztál! Mindent elveszek tőled, amit mások megkárosításával szereztél! Mindent elveszek tőled, amit felhasználsz, hogy másokat megkárosíts! Mindent elveszek tőled, ami annyira fontos a számodra, hogy bármire képes vagy érte, és bármin és bárkin átgázolsz, ha szükséges. Mindent elveszek, amid van! És mindent elveszek, amid lehetne!
